Két Tűz Között: Egy Anya Küzdelme a Fia Szeretetéért – Meddig Mehetünk el a Törődés Nevében?

– Gábor, miért nem jöttök vasárnap ebédre? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalon már ott sorakoztak a frissen sült pogácsák. A vonal másik végén csend. Hallottam, ahogy a fiam mély levegőt vesz.

– Anya, most nem jó… Már megbeszéltük Martával, hogy elmegyünk kirándulni. – A hangja fáradt volt, mintha már századszor mondaná el ugyanezt.

– De hát minden vasárnap együtt szoktunk ebédelni! – szaladt ki belőlem, mielőtt megállíthattam volna magam. – Nem értem, mi változott.

– Anya, házas vagyok. Szeretném, ha néha kettesben is lennénk Martával. – Aztán letette.

Ott maradtam a pogácsákkal és az üres lakással. A falióra kattogása hirtelen elviselhetetlenül hangos lett. Az ablakon át néztem a szomszéd ház kertjét, ahol a kisunokák futkároztak – mások unokái. Nekem csak Gáborom volt, ő is egyre távolabb.

Mióta elvette Martát, minden megváltozott. Azelőtt mindent megbeszéltünk: mit főzzek, hogyan áll a munkahelyén, kivel találkozott. Most már csak rövid üzeneteket kaptam: „Jól vagyok, anya.” „Majd hívlak.” „Sok a dolgom.”

Martát sosem tudtam igazán megszeretni. Udvarias volt velem, de mindig éreztem köztünk egy falat. Amikor nálunk voltak vasárnaponként, Marta mindig segített a konyhában, de valahogy úgy mozgott, mintha minden mozdulatomat figyelné és ítélkezne. Egyszer véletlenül meghallottam, ahogy Gábornak mondja: „Anyukád kicsit túlzásba viszi ezt a gondoskodást.”

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túlzásba viszem? Csak azt akartam, hogy Gábor boldog legyen. De mi van, ha ezzel csak eltaszítom magamtól?

Egyik nap váratlanul beállítottak hozzám. Marta mosolygott, de a mosolya nem ért a szeméig.

– Ilona néni, hoztunk egy kis sütit – mondta.

– Köszönöm, aranyos vagy – válaszoltam hűvösebben, mint szerettem volna.

Ebéd közben kínos csend telepedett ránk. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Gábor, emlékszel még arra a balatoni nyaralásra, amikor majdnem beleestél a vízbe?

– Igen, anya… – sóhajtott. – De most inkább beszéljünk valami másról.

Marta rám nézett.

– Ilona néni, talán hagyhatnánk a múltat egy kicsit…

Éreztem, ahogy elönt a düh és a sértettség. Hogy merészel beleszólni abba, miről beszélgetek a fiammal? De csak annyit mondtam:

– Persze…

Aznap este Gábor felhívott.

– Anya, kérlek… Ne nehezítsd meg nekünk. Szeretlek, de Martát is szeretem. Próbálj meg vele is jóban lenni.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hát ennyire rossz anya lennék? Vagy csak túl nehéz elengedni?

Egyre többször kaptam magam azon, hogy Martát hibáztatom mindenért: ha Gábor nem jött át, ha nem hívott fel napokig. Egyik este aztán összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Martát.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem tőle remegő hangon.

– Persze – válaszolta meglepetten.

Leültünk egy kávézóban. Sokáig csak hallgattunk.

– Tudom, hogy nehéz neked – kezdte végül Marta halkan. – De Gábor felnőtt. Szüksége van rád is, de rám is. Nem akarom elvenni tőled…

– Félek – vallottam be halkan. – Félek attól, hogy elveszítem őt. Hogy egyedül maradok.

Marta megszorította a kezem.

– Nem fogod elveszíteni. De ha harcolsz ellenem… akkor mindkettőnket elveszítheted.

Hazafelé menet sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg csak magamat sajnálom? Vagy tényleg Gábor boldogságát akarom?

Azóta próbálok változtatni. Nehéz. Minden nap harc önmagammal: ne szóljak bele mindenbe, ne hívjam fel minden este csak azért, hogy halljam a hangját. Próbálok örülni annak is, ha csak hetente egyszer látom őket.

De néha még mindig ott motoszkál bennem a félelem: mi lesz velem nélküle? Hol húzódik a határ anyai szeretet és önzés között?

Ti mit gondoltok? Meddig mehet el egy anya a törődés nevében? Vajon tényleg önző voltam?