Két Tűz Között: Amikor a Szívnek Választania Kell a Szeretet és az Igazság Között

– Miért vagy itt, Anna? – kérdezte Zoltán anyja, miközben a leveseskanalat szorongatta, mintha azzal is távol tudna tartani magától. A hangja hideg volt, a tekintete még hidegebb. A konyhában álltam, idegenként egy családi vasárnapon, ahol mindenki tudta, hogy nem tartozom ide.

Zoltán mellettem állt, de nem szólt semmit. Csak nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt a helyzetet. A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy ez a pillanat mindent megváltoztat.

– Azért vagyok itt, mert szeretem Zoltánt – mondtam végül halkan, de határozottan. A mondat a levegőben lógott, mint egy kimondatlan vád. Zoltán anyja csak bólintott, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Vagy talán csak nem akar hinni.

Az asztalnál ott ült Zoltán volt felesége, Judit is, két gyerekkel. A kislány, Lilla, engem nézett nagy szemekkel, mintha azt kérdezné: „Te most ki vagy nekünk?” A kisfiú, Marci, csak a tányérját bámulta.

Az egész ebéd alatt úgy éreztem magam, mintha egy színdarabban lennék, ahol mindenki tudja a szerepét – csak én nem. Judit kedvesen mosolygott rám, de minden szava mögött ott bujkált valami feszültség. Zoltán apja egyszer sem szólt hozzám. Csak evett és néha megrázta a fejét.

Amikor végre vége lett az ebédnek, Zoltán kiment cigizni az udvarra. Utána mentem. Ott állt a diófa alatt és remegett a keze.

– Nem kellett volna elhoznom téged – mondta halkan.

– Akkor miért hívtál meg? – kérdeztem vissza. – Azt mondtad, fontos vagyok neked.

– Az vagy… csak… – Elhallgatott. – Anyám sosem fog elfogadni téged. És Judit… látod, hogy még mindig mindent ő irányít.

A könnyeim kicsordultak. Nem akartam gyengének tűnni előtte, de már nem bírtam tovább.

– Akkor mondd meg: miért harcolok én ezért az egészért? Miért érzem magam mindig kívülállónak? – kérdeztem.

Zoltán nem válaszolt. Csak elnyomta a cigarettát és bement a házba.

Aznap este egyedül sétáltam haza a panelrengetegben. A villanyoszlopok sárga fénye alatt minden lépésem visszhangzott bennem: „Nem tartozol ide.”

Otthon anyám várt rám. Már az ajtóban láttam rajta az aggodalmat.

– Anna, miért csinálod ezt magaddal? – kérdezte fáradtan. – Egy elvált férfi két gyerekkel… Nem lesz ebből boldogság.

– Szeretem őt – mondtam újra, de már én sem hittem benne annyira.

Anyám leült mellém a kanapéra és megsimogatta a hajam.

– Nézd, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. De néha a szerelem kevés. Néha az élet más utat szán nekünk.

Napokig nem beszéltem Zoltánnal. Ő sem keresett. A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben velem. Az irodában Kata odajött hozzám kávészünetben.

– Anna, ne haragudj, de olyan szomorú vagy mostanában… Mi történt?

– Csak… bonyolult minden – sóhajtottam.

– Tudod, hogy beszélhetsz velem bármiről – mondta Kata kedvesen. – De ne hagyd, hogy valaki más családja tönkretegye az életedet.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg megéri ez az egész? Vajon tényleg van jövőm Zoltánnal? Vagy csak egy álmot kergetek?

Egy hét múlva Zoltán felhívott.

– Beszélnünk kell – mondta röviden.

Találkoztunk egy parkban. Ő volt az első szerelmem, és most úgy éreztem, mintha egy idegennel beszélnék.

– Anna… Sajnálom. Próbáltam mindent megtenni értünk, de nem megy. Anyám sosem fog elfogadni téged. Judit is mindig ott lesz… És én nem akarom, hogy szenvedj miattam.

A szívem összetört abban a pillanatban. De valahol mélyen tudtam, hogy igaza van.

– Akkor ennyi volt? – kérdeztem halkan.

– Szeretlek… de nem akarom tönkretenni az életedet – mondta könnyes szemmel.

Hazamentem és órákig csak ültem az ágyamon. Anyám bejött hozzám és átölelt.

– Tudom, hogy fáj – suttogta –, de egyszer majd rájössz: néha el kell engedni azt, amit szeretünk.

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Mert tudnom kell: vajon tényleg elég a szerelem? Vagy vannak helyzetek, amikor jobb feladni és újrakezdeni? Ti mit tennétek a helyemben?