Két nagymama harca: Egy anya szívszorító döntése a családi békéért

– Elég volt, Ilona! Nem fogod megmondani, hogy mit egyen a gyerek! – kiáltottam rá az anyósomra, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. A lányom, Lili, ott ült mellettem, hatalmas szemekkel nézett rám, és én éreztem, ahogy összeszorul a szívem. Az anyám, Marika néni, a sarokban állt, karba tett kézzel, és csak annyit mondott halkan: – Mindig is tudtam, hogy ez lesz ebből.

A két nagymama között már hónapok óta feszült a levegő. Amióta Lili megszületett, mindketten úgy érezték, hogy csak az ő szeretetük és nevelési elveik számítanak. Ilona néni szerint Lilinek szigorú napirendre van szüksége, Marika néni viszont azt vallotta, hogy a gyereknek szabadság kell. Eleinte próbáltam egyensúlyozni közöttük, de minden hétvégi ebédnél újabb vita robbant ki: „Miért nem eszik rendes levest?”, „Miért nincs rajta sapka?”, „Miért nem tanul már zongorázni?” – csak záporoztak a kérdések.

A férjem, Gábor, próbált közvetíteni, de legtöbbször csak annyit mondott: – Petra, te vagy az anya, neked kell eldönteni. De hogyan dönthettem volna két olyan nő között, akik mindketten fontosak voltak nekem – és Lilinek is? Egyikük sem akart engedni. Egyik vasárnap Ilona néni szó szerint kivette Lili kezéből a csokit, amit Marika néni adott neki. – Nem fogod elrontani a fogait! – kiabálta. Marika néni pedig visszakiabált: – Legalább boldog legyen az unokám!

Lili egyre csendesebb lett. Már nem akart nagymamához menni. Egy este odabújt hozzám az ágyban és azt suttogta: – Anya, miért veszekszenek mindig miattam? Akkor értettem meg igazán: ez már nem róluk szól. Ez róla szól. Az én kislányomról.

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem és azt kérdeztem magamtól: „Meddig hagyod még ezt?” Másnap reggel felhívtam mindkét nagymamát és meghívtam őket hozzánk. Amikor leültek egymással szemben a nappaliban, éreztem a feszültséget a levegőben.

– Szeretném, ha meghallgatnátok – kezdtem remegő hangon. – Lili miatt beszélünk most. Nem lehet tovább így folytatni. A veszekedéseitek miatt szenved. Nem akarom többé hallani, hogy ki mit csinál rosszul. Ha nem tudtok békében lenni egymással, akkor egyikőtök sem jöhet hozzánk egy ideig.

Ilona néni arca elvörösödött. – Hogy mondhatsz ilyet? Én csak jót akarok neki! – kiáltotta.

Marika néni sírva fakadt: – Mindig is azt éreztem, hogy te jobban szereted Ilonát…

– Nem erről van szó! – kiáltottam vissza. – A lányom boldogsága fontosabb mindennél!

Hosszú csend következett. Lili az ajtóból figyelt minket, arcán félelem és remény keveredett. Végül Ilona néni felállt és azt mondta: – Sajnálom, Petra. Talán tényleg túlzásba vittem.

Marika néni csak annyit mondott: – Én is bocsánatot kérek.

A következő hetekben mindketten visszavonultak egy kicsit. Nem voltak többé hangos viták, de a légkör még mindig feszültséggel teli volt. Lili lassan újra mosolyogni kezdett. Egy nap odajött hozzám és azt mondta: – Anya, most már minden rendben lesz?

Nem tudtam válaszolni neki biztosan. Csak annyit mondtam: – Megpróbáljuk.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Megvédtem a lányomat, de közben eltávolítottam őt a nagymamáitól is. Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg lehet egyszerre békét és szeretetet teremteni egy családban, ahol mindenki mást akar?