Két kar nélkül, három gyermekkel – Egy apa új élete a tragédia után
– Apa, mikor jössz már haza? – sírt fel a telefonban a legkisebb lányom, Lilla. A hangja megremegtette a szívemet, mintha valaki ököllel ütötte volna meg. Ott feküdtem a Honvédkórház steril szobájában, gépek pittyegése között, és csak a plafont bámultam. A testem idegen volt számomra: két üres takaróhüvely, ahol régen a karjaim voltak. Egy pillanat alatt elvesztettem mindent, amit addig természetesnek hittem.
A baleset egy átlagos hétköznapon történt. Hajnalban indultam dolgozni, ahogy mindig. A 4-es főúton egy kamion áttért a sávomba. A következő emlékem már csak az, hogy a mentősök kiabálnak: „Tarts ki, Gábor! Ne add fel!”
A műtét után az orvos, Dr. Kovács Zoltán leült mellém. – Gábor, mindent megtettünk. De sajnos mindkét karját amputálni kellett. – A szavai lassan csöpögtek a fülembe, mint valami jeges víz. Nem tudtam sírni. Csak néztem rá, és azt kérdeztem: – Meg fogom látni még a gyerekeimet?
A feleségem, Judit naponta bejárt hozzám. Az első alkalommal csak állt az ágyam mellett, könnyekkel a szemében. – Sajnálom… – suttogta. – Sajnálom, hogy nem tudok segíteni…
– Dehogynem – válaszoltam halkan. – Itt vagy nekem.
A legnehezebb az volt, amikor először megláttak a gyerekeim. Lilla csak nézett rám nagy szemekkel, majd odabújt az ágyamhoz. Bence, a középső fiam, nem szólt semmit, csak leült az ágy szélére és lesütötte a szemét. Dóri, a legidősebb lányom, próbált erősnek tűnni. – Apa, most már tényleg nem kell segítened matekban – próbált viccelődni, de remegett a hangja.
Az első hetek pokoliak voltak. Minden mozdulat fájt – nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Meg kellett tanulnom elfogadni: soha többé nem fogom megölelni őket úgy, ahogy régen. Nem tudom majd megfogni Lilla kezét az óvodába menet. Nem tudok labdázni Bencével vagy segíteni Dórinak a rajzban.
A családom azonban nem hagyott magamra. Judit minden nap újabb és újabb ötletekkel jött: hogyan tudnék enni speciális evőeszközökkel, hogyan lehetne hangvezérléssel irányítani a tévét vagy a telefont. A gyerekek is alkalmazkodtak: Dóri megtanította Lillát cipőt kötni helyettem; Bence esténként mesét olvasott nekem.
A szomszédok is segítettek: Marika néni minden héten főzött nekünk egy nagy adag levest; Pista bácsi elintézte az önkormányzatnál a támogatásokat. De voltak olyanok is, akik elfordultak tőlünk – mintha féltek volna attól, ami velem történt.
Egy este Judittal összevesztünk. – Nem bírom tovább! – tört ki belőle. – Minden rám hárul! A gyerekek, a ház, te…
– Sajnálom – mondtam halkan. – Ha visszaadhatnám az életemet…
– Nem ezt akarom hallani! – sírt fel. – Csak azt akarom tudni, hogy még mindig te vagy-e az én Gáborom?
Sokáig csend volt köztünk. Végül odahajolt hozzám és megcsókolt. – Együtt csináljuk végig.
A rehabilitáció során megtanultam lábbal írni és számítógépet használni. Az első e-mailt Dórinak küldtem: „Szeretlek.” Visszaírt: „Én is téged.”
Az utcán azonban sokszor bámultak rám az emberek. Volt, aki elfordította a fejét; mások sajnálkozva néztek rám. Egyszer egy kisfiú odasúgta az anyjának: „Nézd anya, annak a bácsinak nincsen keze!” Az anyja gyorsan elrángatta onnan.
De voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: mégis van értelme mindennek. Amikor Lilla először mondta: „Apa, így is szeretsz minket?” Vagy amikor Bence megkérdezte: „Apa, megtanítasz focizni… szóval… szóval úgy… lábbal?”
A családi vacsorák most mások lettek: Judit kanalazta számba a levest; Dóri vágta fel a rántott húst; Bence öntötte ki nekem az üdítőt. De minden mozdulatban ott volt a szeretet.
Egy nap Dóri hazahozott egy levelet az iskolából: „Az én apukám a legerősebb ember a világon.” Elolvastam és sírtam.
Most már tudom: nem attól vagyok apa, hogy két karom van. Hanem attól, hogy itt vagyok nekik – minden nehézség ellenére.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Miért pont velem történt ez? De aztán ránézek a gyerekeimre és tudom: minden nap ajándék.
Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg mindent el lehet veszíteni… vagy csak azt hisszük?