Két hűtő a konyhában – Vajon tényleg ennyire eltávolodtunk egymástól?

– Anya, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte Gergő, miközben a vasárnapi húsleves gőze lassan szétterült a konyhában. Az arca komoly volt, szinte idegen. Mellette ott ült Dóri, a felesége, aki csak lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát. A kanál megállt a kezemben, a szívem pedig egy pillanatra kihagyott egy ütemet.

– Persze, mondjátok csak – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Úgy gondoltuk Dórival, hogy… szóval… külön főznénk ezentúl. És vettünk egy második hűtőt is – mondta Gergő gyorsan, mintha túl akarna lenni rajta.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy hideg zuhany. Külön főzni? Két hűtő? Ez most komoly? Az egész életem arról szólt, hogy együtt vagyunk, együtt eszünk, együtt nevetünk. Most meg itt ülnek előttem, és azt mondják: elég volt.

– De hát miért? – kérdeztem halkan. – Valamit rosszul csináltam?

Dóri végre rám nézett. – Nem erről van szó, csak… másképp eszünk, más az ízlésünk. És szeretnénk kipróbálni, milyen az, ha magunknak főzünk.

Gergő bólintott. – Nem akarunk megbántani, anya. Csak… felnőttek vagyunk már.

Azt hittem, megértem őket. De ahogy néztem az új hűtőt – fehér, vadonatúj, még a fólia is rajta volt –, valami összeszorult bennem. Az én konyhámban két hűtő! Mintha két világ lenne egymás mellett: az enyém és az övék.

Azóta minden nap egyre nehezebb lett. Reggelente hallom, ahogy Dóri csendben pakolgat a saját hűtőjében. Néha összefutunk a konyhában, de már nem beszélgetünk úgy, mint régen. Gergő is megváltozott; többet van bent a szobájukban, kevesebbet ül le velem teázni.

Egy este aztán nem bírtam tovább. Megálltam Gergő ajtajában.

– Fiam, mondd el őszintén: ennyire zavarunk titeket? Vagy én rontottam el valamit?

Gergő sóhajtott. – Anya, nem erről van szó. Csak szeretnénk önállóak lenni. Dóri is most jött ide hozzánk, neki is furcsa minden. Próbálunk alkalmazkodni.

– De miért kell ehhez két hűtő? – kérdeztem kétségbeesetten.

Dóri ekkor csatlakozott hozzánk. – Tudom, hogy furcsa lehet neked. De nekem sosem volt igazi családom. Nálatok minden olyan szoros… néha úgy érzem, nem találom a helyem.

Csend lett. Hirtelen rájöttem: talán tényleg túl szorosra fogtam őket. Talán nem hagytam elég teret nekik.

Másnap reggel Gergő odajött hozzám a kávéfőzőhöz.

– Anya, szeretlek. De kérlek, próbáld megérteni: nekünk is kell egy kis saját tér.

Bólintottam. Próbáltam mosolyogni, de belül sírtam.

Azóta eltelt pár hét. A két hűtő még mindig ott áll egymás mellett. Néha még mindig fáj ránézni. De lassan-lassan megtanulok elengedni dolgokat. Néha Dóri áthív vacsorára – az ő főztjét eszem, és dicsérem is. Gergő is többet beszélget velem.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg ennyire eltávolodtunk egymástól? Vagy csak most kezdjük igazán megtalálni egymást újra?

Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ anya és felnőtt gyereke között? Vajon tényleg szükség van két hűtőre ahhoz, hogy boldogabbak legyünk?