„Két éve nem beszélünk az apósommal – de vajon meddig lehet menekülni a családi kötelékek elől?”

– Te tényleg hagyod, hogy ez a nő irányítson? – csattant fel az apósom, László, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között, és én úgy éreztem, mintha minden szomszéd hallaná. Gábor, a férjem, csak némán állt mellettem, lesütött szemmel. Aznap este végleg eldőlt valami: két éve nem beszélünk Lászlóval.

Az egész egy vasárnapi ebéddel kezdődött, amikor László – ahogy mindig – kritizálni kezdte Gábort. „Régen legalább volt gerinced, fiam! Most meg csak bólogatsz ennek a nőnek!” – mondta, és rám nézett, mintha én lennék minden baj forrása. Próbáltam nyugodt maradni, de belül forrtam. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor kellett végignéznem, ahogy Gábor összetörik egy-egy ilyen mondat után?

Gábor sosem volt az apja kedvence. László mindig azt akarta, hogy a fia kemény legyen, férfias, ne mutasson gyengeséget. De Gábor érzékeny volt, figyelmes – pont ezért szerettem bele. Az apósom szerint viszont „papucs”, akit én irányítok. És ezt sosem rejtette véka alá.

Az utolsó csepp az volt, amikor László nyíltan kijelentette: „Ha így folytatjátok, soha nem lesztek boldogok.” Akkor Gábor végre felemelte a fejét: „Apa, elég volt. Nem jövünk többet.” Azóta nem láttuk őt.

Az első hónapokban megkönnyebbültem. Nem kellett többé megfelelni, nem kellett feszengeni a vasárnapi ebédeken. De Gáborban ott maradt a hiány. Néha éjjelente felriadt, és csak bámulta a plafont. Egyszer azt mondta: „Lehet, hogy tényleg igazat mondott apa? Lehet, hogy miattad lettem ilyen?”

Ez fájt. Mert tudtam, hogy László szavai mélyen beivódtak Gábor lelkébe. Próbáltam erős lenni helyette is: „Nem vagy papucs. Te vagy az egyetlen férfi az életemben, aki igazán figyel rám.” De Gábor nem tudott szabadulni az apja árnyékától.

A család többi része sem könnyítette meg a helyzetet. Az anyósom, Marika néni néha felhívott: „Nem lehetne valahogy kibékülni? László is öregszik…” De én csak annyit mondtam: „Nem akarok újra ugyanazokat a sebeket feltépni.”

A karácsony különösen nehéz volt. A fa alatt ültünk ketten Gáborral, csendben bontogattuk az ajándékokat. Aztán egyszer csak megszólalt: „Hiányzik apa. Hiányzik a régi család.” Én csak átöleltem.

Aztán jöttek a hétköznapi gondok: lakáshitel, munkahelyi stressz, egészségügyi problémák. Néha úgy éreztem, mintha minden teher rám nehezedne. Gábor egyre zárkózottabb lett. Egy este azt mondta: „Lehet, hogy mégis beszélnem kéne apával.”

– És mit mondanál neki? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Talán csak annyit: hiányzol.

De sosem hívta fel. Mindig talált kifogást: „Majd holnap… Majd ha lesz alkalom…”

Közben László is próbált üzenni – de csak Marika nénin keresztül. „Apu azt mondta, hogy ha bocsánatot kérsz tőle, talán újra beszélne veletek.” Ezen csak nevetni tudtam keserűen: mindig nekünk kell bocsánatot kérni? Soha nem gondol arra, hogy ő is hibázott?

A barátaink közül sokan nem értették a helyzetet. „Miért nem engedsz egy kicsit? Végül is ő az apja…” De én tudtam: ha most engedünk, minden ugyanúgy folytatódik majd tovább.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Gábor testvére, András meghívott minket a gyerek születésnapjára. Tudtam, hogy László is ott lesz. Gábor egész héten ideges volt.

– Menjünk el? – kérdezte tőlem.
– Ha te szeretnéd… – feleltem bizonytalanul.

Végül elmentünk. A légkör fagyos volt. László csak biccentett felénk, aztán egész este kerülte a tekintetünket. Amikor elindultunk haza, Gábor sírt az autóban.

– Miért nem lehet normális családunk? – kérdezte.
– Nem tudom… Talán mert senki sem meri kimondani az igazat.

Most itt ülök a nappaliban, nézem Gábort, ahogy csendben olvas egy könyvet. Két év telt el azóta a veszekedés óta. Néha azt érzem, mintha minden nap egy újabb harc lenne a múlt árnyaival.

Vajon tényleg lehet teljes életet élni úgy, hogy közben elvágjuk magunkat a családunktól? Vagy előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie a saját démonaival?