„Két év házasság után válni akarok – a férjem lánya beköltözik a garzonunkba”

– Nem hiszem el, hogy ezt megint nekem kell elmondanom! – csattantam fel, miközben a mosogatóban csörömpöltek a tányérok. A férjem, Gábor, csak állt az ajtóban, kezében a telefonjával, és próbált nem rám nézni. – Dorka már úton van, holnap érkezik. Sikerült felvételt nyernie az egyetemre, és… hát, nálunk fog lakni egy ideig – mondta halkan.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábornak van egy lánya az előző házasságából, de amikor két éve hozzámentem, azt hittem, végre én is családot találok magamnak. Együtt vettük ezt a kis garzont Zuglóban, minden fillért félretettünk rá. Nem volt nagy, de a miénk volt. Most viszont úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna a lábam alól a talajt.

– És velem ezt mikor akartad megbeszélni? – kérdeztem remegő hangon.
– Tudod jól, hogy Dorka most nagyon nehéz helyzetben van. Az anyjánál nem maradhat, ott nincs helye… – próbált magyarázkodni Gábor.
– És nálunk van? Egy szobában hárman? Hogy képzeled ezt? – szinte kiabáltam.

Gábor csak lehajtotta a fejét. Aztán kiment a konyhából, én pedig ott maradtam a gondolataimmal. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak túl sokat vártam ettől a házasságtól?

Másnap délután Dorka megérkezett. Egy nagy bőrönddel állt az ajtóban, szemében félelemmel és reménnyel egyszerre. Próbáltam mosolyogni rá, de belül forrtam. Az első este még csendben telt. Dorka az ágy végében kuporgott a telefonjával, Gábor pedig próbált mindkettőnk kedvében járni.

A következő napokban azonban minden megváltozott. A lakásban állandóan szanaszét voltak Dorka cuccai: jegyzetek, ruhák, sminkek. A fürdőszobában reggelente sorban álltunk. Éjszaka alig tudtam aludni, mert Dorka későig tanult vagy telefonált. Egyre feszültebb lettem.

Egy este, amikor épp próbáltam elaludni, hallottam, ahogy Gábor és Dorka halkan beszélgetnek a konyhában.
– Apa, nem akarok terhet jelenteni – suttogta Dorka.
– Nem vagy te teher! Ez most mindannyiunknak nehéz – válaszolta Gábor.

A könnyeim kicsordultak. Vajon tényleg ilyen rossz ember vagyok? Hiszen Dorka csak egy fiatal lány, aki új életet kezd Budapesten. De én is csak egy nő vagyok, aki szeretne néha nyugalmat és egy kis teret magának.

Egyik reggel aztán robbant a bomba. Dorka véletlenül kiöntötte a kávét az ágyra. Gábor rögtön ugrott segíteni neki, én pedig csak álltam ott bénultan.
– Nem lehetne legalább egy kicsit figyelmesebb lenni? – szóltam rá Dorkára.
– Bocsánat… – motyogta.
Gábor rám nézett: – Ne haragudj már rá! Ő is csak ember!
– És én mi vagyok? – kérdeztem vissza dühösen.

Aznap este Gábor későig dolgozott. Dorka csendben ült az asztalnál és tanult. Én pedig csak bámultam ki az ablakon. Eszembe jutott anyám szavai: „Ha valakihez hozzá mész, a csomagját is elfogadod.” De vajon meddig lehet cipelni más terhét anélkül, hogy elveszítenéd önmagad?

A következő héten már alig beszéltem Gáborral. Minden apróság idegesített: ahogy Dorka elfelejti levinni a szemetet, ahogy Gábor mindig őt védi. Egy este végül kiborultam:
– Nem bírom tovább! Ez nem az az élet, amit akartam! – zokogtam.
Gábor csak nézett rám döbbenten.
– Akkor mit akarsz csinálni? Elhagysz minket?
– Nem tudom… De így nem megy tovább.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak túl sokat vállaltam magamra ebben a házasságban? Lehet-e boldog egy mozaikcsalád ilyen szűk térben?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önfeláldozás határa egy házasságban?