Két élet, egy hazugság: Amikor rájöttem, hogy a férjemnek másik családja van Debrecenben

– Hova mész már megint ilyen későn, Gábor? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a kabátját vette le a fogasról. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni. Ő csak rám nézett, azzal a hűvös, elkerülő pillantással, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban láttam rajta.

– Csak még be kell ugranom az irodába, Zsuzsa. Ne kezdjük már megint – mondta, és már csukta is maga mögött az ajtót.

Ott maradtam a sötét előszobában, a csendben, ami egyre nehezebben elviselhető volt. A gyerekek már aludtak, én pedig csak ültem a kanapén, és bámultam a telefonom kijelzőjét. Az utóbbi időben minden rezgésre összerezzentem. Valahol mélyen éreztem, hogy valami nincs rendben. De nem akartam tudni. Vagyis… talán mégis.

Egy péntek este aztán minden megváltozott. Egy ismeretlen szám hívott. Felvettem, és egy női hang szólt bele:

– Jó estét, Zsuzsa vagyok… vagyis… én is Zsuzsa vagyok. Azt hiszem, beszélnünk kellene Gáborról.

A világ megállt körülöttem. A hangja remegett, akárcsak az enyém. Megbeszéltük, hogy találkozunk egy kávézóban a Keleti pályaudvar mellett. Amikor megláttam őt – a másik Zsuzsát –, mintha tükörbe néztem volna: ugyanaz a fáradt tekintet, ugyanaz a reménytelenség.

– Meddig tart ez már? – kérdeztem tőle.

– Nálunk három éve – felelte halkan. – És nálatok?

– Tizenkét éve vagyunk házasok. Két gyerekünk van.

– Nekünk is van egy kislányunk – mondta, és könnyek gyűltek a szemébe.

Ott ültünk egymással szemben két idegenként, akiket ugyanaz az ember tett tönkre. Gábor mindkettőnknek hazudott, mindkettőnknek ígérte a jövőt. Mindkettőnknek mondta ugyanazokat a szavakat: „Te vagy az életem értelme.”

Aznap este nem tudtam hazamenni. Sétáltam a városban, néztem az embereket, akik siettek haza – talán épp olyan titkokkal éltek, mint én addig. Hazamentem végül, de nem szóltam semmit Gábornak. Csak néztem őt, ahogy alszik. Vajon most épp melyik családjáról álmodik?

A következő napokban minden mozdulata gyanússá vált. A telefonját magával vitte még a fürdőbe is. Egyre többször járt „üzleti úton” Debrecenben. A gyerekek kérdezgették: „Anya, apa mikor jön haza?” Én pedig csak mosolyogtam rájuk, miközben belül darabokra hullottam.

Aztán eljött az este, amikor már nem bírtam tovább. Leültem vele szemben a konyhaasztalhoz.

– Gábor, beszélnünk kell. Tudom mindent.

Először tagadott. Aztán amikor kimondtam a másik Zsuzsa nevét és a kislányukat, elsápadt. Láttam rajta: vége van.

– Sajnálom… nem akartam bántani senkit… csak… elvesztem – hebegte.

– Elvesztél? És mi? Mi mindannyian? Mi lesz velünk? – kiabáltam rá.

A gyerekek felébredtek a zajra. A fiam sírva jött ki a szobából: „Anya, miért veszekedtek?”

Aznap este Gábor elment. Nem tudtam sírni sem. Csak ültem ott, és néztem a falat.

A következő hetekben minden nap harc volt: ügyvédhez jártam, próbáltam tartani magam a gyerekek előtt. A családom – anyám, apám – mindent megtettek, hogy segítsenek, de ők is csak kérdeztek:

– Hogy történhetett ez meg veled? Hogy nem vetted észre?

Nem tudtam válaszolni. Talán nem akartam látni az igazságot.

A másik Zsuzsával továbbra is tartottuk a kapcsolatot. Együtt mentünk el ügyvédhez is. Néha együtt sírtunk egy kávé mellett. Néha nevettünk azon, mennyire hasonlóan estünk csapdába.

Sokan mondták: „Álljatok bosszút! Tegyétek tönkre!” De mi inkább azt választottuk: próbáljunk új életet kezdeni.

Nem volt könnyű. Minden reggel újra fel kellett építenem magam. Megtanultam segítséget kérni – pszichológushoz jártam, beszélgettem barátokkal. A gyerekeim miatt erősnek kellett maradnom.

Most itt ülök, hónapokkal később, és még mindig keresem önmagamat ebben az új valóságban. Néha azt gondolom: talán sosem fogok teljesen megbocsátani Gábornak. De azt is tudom: nem engedhetem meg magamnak, hogy örökre áldozat maradjak.

Vajon hányan élnek még ilyen titkokkal Magyarországon? Hányan hiszik el nap mint nap ugyanazokat a hazugságokat? És vajon képesek vagyunk-e valaha újra bízni valakiben? Várom a ti történeteiteket is…