Két anya között: Egy év, amikor majdnem elveszítettem mindent

– Nem hiszem el, hogy már megint nem azt a pelenkát vetted, amit mondtam! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a csomaggal. A kisfiam, Marci, épp akkor kezdett sírni a másik szobában. Az anyósom, Ilona néni, a sarokban ült, és csak annyit mondott halkan: – Régen nem volt ennyi hiszti egy gyerek körül.

Ott álltam két nő között, akik mindketten jobban tudták nálam, hogyan kell anyának lenni. A férjem, Gábor, már napok óta alig szólt hozzám. Azt mondta, fáradt, de én tudtam, hogy inkább menekül a feszültség elől. A lakásunkban minden reggel úgy kezdődött, mint egy újabb csata: ki mit csinált rosszul, ki mit nem vett meg, ki mennyit segített a gyerekkel. A pénzünk is egyre kevesebb lett, Gábor munkahelyén leépítések voltak, én pedig még nem térhettem vissza dolgozni.

Egyik este, amikor Marci végre elaludt, leültem az ablakhoz és csak néztem ki a sötétbe. Hallottam, ahogy anyám és Ilona néni a konyhában suttognak rólam. – Nem értem ezt a mai fiatalokat – mondta anyám. – Mindent megkapnak, mégis panaszkodnak. – Hát igen – felelte Ilona néni –, bezzeg mi három gyereket is felneveltünk segítség nélkül.

A könnyeim potyogtak. Úgy éreztem, mintha mindenki jobban tudná nálam, hogyan kell élni az életemet. Próbáltam megfelelni mindenkinek: anyámnak, aki szerint sosem vagyok elég jó; anyósomnak, aki szerint túl modern vagyok; Gábornak, aki csak nyugalmat akart; és persze a kisfiamnak, akinek én voltam az egész világ.

Egy nap Gábor hazajött és ledobta magát a kanapéra. – Meddig lesznek még itt? – kérdezte halkan. – Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget. – Tudom – suttogtam –, de ha elküldöm őket, akkor rám haragszanak. Ha maradnak, te haragszol rám. Mit csináljak?

– Nem tudom – mondta fáradtan –, de én így nem bírom tovább.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy elveszítem mindent. A házasságomat, a családomat, önmagamat. Próbáltam beszélni anyámmal is: – Anya, kérlek… próbálj meg egy kicsit kevésbé kritikus lenni velem. Fáradt vagyok.

– Én csak segíteni akarok! – vágott vissza rögtön. – Ha nem tetszik, amit mondok, majd nem szólok bele semmibe!

Ilona néni másnap reggel összepakolta a táskáját. – Látom, nincs rám szükség – mondta sértődötten. – Majd szóljatok, ha kell valami.

Gábor ekkor odajött hozzám és átölelt. – Sajnálom – mondta halkan –, nem akartam rád haragudni. Csak félek… Félek attól, hogy elveszítünk mindent.

A következő hetekben próbáltam mindenkivel beszélni. Anyámmal nehezen ment: mindig visszatértünk ugyanoda. Ilona néni néha felhívott, de éreztem a távolságot a hangjában. Gáborral is sokat veszekedtünk még: pénzről, gyerekről, arról, hogy ki mennyit segít otthon.

Egyik este Marci lázas lett. Pánikba estem: mit csináljak? Anyám azt mondta: – Adj neki lázcsillapítót! Ilona néni szerint inkább tegyek rá vizes borogatást. Gábor csak annyit mondott: – Hívjuk fel az ügyeletet.

Ott ültem az ágy szélén és néztem a kisfiamat. Akkor értettem meg először igazán: ez az én döntésem. Nekem kell felelősséget vállalnom érte. Felhívtam az ügyeletet és követtem az orvos tanácsát.

Másnap reggel először éreztem magamban egy kis erőt. Leültem anyámmal és Gáborral reggelizni.

– Tudjátok mit? – kezdtem remegő hangon. – Köszönöm mindenkinek a segítséget és a tanácsokat… de mostantól szeretném én eldönteni, mi jó nekünk. Lehet hibázni fogok… de szeretném végre a saját életemet élni.

Anyám először csak nézett rám döbbenten. Ilona néni is hallotta az ajtóból.

– Hát… ha így gondolod… – mondta végül anyám halkan.

Gábor rám mosolygott és megszorította a kezem.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Még mindig vannak viták és nehézségek. De most már érzem: van hangom. És talán egyszer majd Marci is büszke lesz rám azért, hogy kiálltam magamért.

Vajon hányan érzitek magatokat ugyanígy? Ti hogyan találtátok meg a saját hangotokat a családotokban? Várom a történeteiteket és gondolataitokat!