Karma a Pénztárnál: Egy Bevásárlás, Ami Mindent Megváltoztatott
– Miért nem tudsz egyszer az életben időben elkészülni, Zsófi? – csattant fel Gábor, miközben már harmadszor nézett az órájára. A Spar parkolójában álltunk, a kocsiban két gyerek ült hátul, és én éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Nem akartam veszekedni, de már napok óta feszült volt köztünk minden.
– Ne haragudj, de reggel a gyerekek… – kezdtem volna magyarázni, de Gábor csak legyintett.
– Mindig csak kifogások! Menjünk már be, mielőtt még nagyobb sor lesz.
A boltban mindenki sietett, mintha az egész város egyszerre akarna bevásárolni. A gyerekek nyűgösek voltak, én pedig próbáltam a listát követni, miközben Gábor egyre türelmetlenebbül tolta a kocsit. A tejtermékes pultnál egy idős néni állt előttünk, aki hosszasan válogatta a joghurtokat. Gábor hangosan felsóhajtott.
– Komolyan mondom, mintha direkt húzná az időt – morogta.
– Lehet, hogy csak nehezen látja a címkéket – próbáltam csitítani.
– Mindegy, menjünk tovább!
A pénztárhoz érve persze hatalmas sor állt. Az ötös kasszánál egy fiatal nő pakolta ki a kosarát, mögötte egy férfi állt, aki folyton hátrapillantott ránk. Éreztem, hogy Gábor mindjárt robban.
– Ez is csak nálunk van így! Nézd meg, mindenki lassú, mindenki önző! – mondta halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy a férfi meghallja.
A férfi hirtelen megfordult.
– Bocsánat, valami gond van? – kérdezte feszülten.
– Semmi gond, csak már fél órája itt állunk – vágta rá Gábor.
A nő a kasszánál hirtelen elvörösödött és sietve próbálta összeszedni a dolgait. A pénztáros is ideges lett.
– Kérem szépen, próbáljunk türelmesek lenni! – szólt oda mindannyiunknak.
Éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik. A gyerekek is feszengtek. Ekkor történt valami furcsa: a nő hirtelen elhagyott egy húszezrest a földre. Gábor azonnal lehajolt érte.
– Elnézést, ezt elejtette – nyújtotta vissza neki a pénzt.
A nő hálásan nézett rá.
– Köszönöm szépen! Nagyon fontos ez nekem… – mondta remegő hangon.
A férfi mögötte odalépett hozzánk.
– Tudják… nem tudom, miért ilyen idegesek ma az emberek. Én is sietek, de néha muszáj lassítani. Az élet úgyis mindig visszaadja azt, amit adunk – mondta csendesen.
Gábor csak nézett rá. Éreztem, hogy valami megmozdult benne. A nő közben elmesélte: az anyukájának vesz gyógyszert abból a pénzből, és egész héten spórolt rá.
A sor lassan haladt tovább. Amikor végre mi kerültünk sorra, a pénztáros rám mosolygott.
– Tudja, néha csak egy kis türelem kellene egymással. Mindenki küzd valamivel.
Hazafelé csendben ültünk az autóban. Gábor végül megszólalt:
– Lehet, hogy tényleg túl feszült vagyok mostanában. Sajnálom.
Én csak bólintottam. Otthon aztán leültünk vacsorázni. A gyerekek meséltek az oviról, mi pedig hallgattuk őket. Este Gábor odafordult hozzám:
– Tudod… lehet, hogy ma tanultam valamit. Hogy nem mindig nekem van igazam. És hogy néha visszakapjuk azt is, amit nem várunk.
Éjszaka sokáig forgolódtam. Vajon tényleg így működik a karma? Hányszor ítélkezünk mások felett anélkül, hogy tudnánk, min mennek keresztül? Vajon legközelebb képes leszek türelmesebb lenni?
Ti mit gondoltok? Tényleg minden okkal történik? Volt már olyan napotok, amikor egy apró találkozás mindent megváltoztatott?