Karácsonyi csoda a Szent Imre kórházban: Amikor a fiam szíve újra dobogni kezdett
– Nem érzem… Nem érzem, hogy mozogna! – suttogtam kétségbeesetten, miközben a hasamhoz szorítottam a kezemet. A Szent Imre kórház szülészetén voltunk, december huszonnegyedikén, és a hópelyhek hangtalanul hullottak az ablakon túl. A férjem, Gábor, remegő kézzel fogta az ujjaimat. Az orvosok sürögtek-forogtak körülöttem, de csak a saját szívverésem dobolását hallottam a fülemben.
– Nyugodjon meg, Anna, mindent megteszünk – mondta Kiss doktornő, de a hangja mögött ott bujkált az aggodalom.
A következő percek egy örökkévalóságnak tűntek. A fájdalom, a félelem és a bizonytalanság összefolyt bennem. Amikor végre világra jött a kisfiam, csend lett. Nem sírt fel. Nem mozdult. Az arcára néztem, és egy pillanatra megállt az idő.
– Nincs szívhang! – kiáltotta az egyik nővér.
Gábor arca elsápadt, én pedig csak annyit tudtam mondani: – Ne vidd el tőlem… kérlek…
Aztán mindenki egyszerre kezdett mozogni. Újraélesztés. Hideg gépek pittyegése. Egy nővér sírt a sarokban. Én csak feküdtem ott, bénultan, és azt ismételgettem magamban: „Ez nem lehet igaz. Ez nem lehet igaz.”
Aztán valami történt. Egy halk hang, egy apró sóhaj. Mintha valaki visszahozta volna őt onnan, ahonnan már nincs visszaút.
– Megvan! – kiáltotta Kiss doktornő. – Dobog a szíve!
Gábor térdre rogyott mellettem, és zokogva ölelt át. Én pedig csak néztem a kisfiamat, akit végre a mellkasomra fektettek. Hideg volt és törékeny, de élt. Élt!
A következő napokban minden perc ajándék volt. A kórházi szoba rideg neonfénye alatt ültem, és néztem, ahogy a fiam lélegzik. Az orvosok nem tudtak magyarázatot adni arra, hogyan élhette túl. – Ilyet még nem láttam – mondta egy idősebb ápolónő. – Ez maga a csoda.
De a csoda árnyékában ott volt a félelem is. Vajon lesznek-e következményei? Lesz-e baja? Minden nap újabb vizsgálatok, újabb aggódó tekintetek. Gábor próbált erős maradni, de éjszakánként hallottam, ahogy halkan sír a folyosón.
A családunk is széthullani látszott. Anyám minden nap bejött hozzánk, de csak kritizált: – Miért nem mentél előbb orvoshoz? Miért nem figyeltél jobban magadra? Mintha én tehetnék róla…
A nővérem, Zsuzsa is bejött egyszer, de csak annyit mondott: – Nekem sosem volt ilyen problémám… – és elfordult.
Egyedül éreztem magam ebben az egészben. Csak Gábor volt mellettem igazán.
Karácsony este volt, amikor végre hazaengedtek minket. A lakásban mindenhol fenyőillat terjengett, de én csak a fiamat néztem. A karácsonyfánk alatt ott feküdt ő is, mint egy igazi ajándék.
Azóta minden nap hálát adok érte. De még mindig bennem él az a félelem: mi lesz vele? Vajon tényleg minden rendben lesz? És mi lesz velünk? Vajon képesek leszünk-e újra bízni az életben?
Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen csodát és egyben traumát? Vajon tényleg minden okkal történik?