„Itt az ideje felnőni!” – Anyósom kidobta a gyűjteményemet, és ezzel mindent megváltoztatott
– Ez már nevetséges, Zsófi! – csattant fel anyósom, Éva néni, miközben a nappali közepén állt, kezében a régi, kopott bélyegalbumommal. – Felnőtt nő vagy, nem egy kisgyerek! Ideje elpakolni ezeket a gyerekes dolgokat!
A szívem hevesen vert, ahogy néztem, ahogy az albumot a szemeteszsák tetejére dobja. A hangja visszhangzott a fejemben: „Nevetséges.” Hirtelen minden gyerekkori emlékem, minden boldog pillanat, amit a bélyegekkel töltöttem, mintha egyetlen mozdulattal semmivé vált volna.
– Kérem, Éva néni, ne dobja ki! – szóltam remegő hangon. – Ez nekem sokat jelent…
De ő csak legyintett. – Majd veszel valami felnőttesebb díszt a polcra. Egyébként is, most már családanya vagy, nem illik ilyenekkel foglalkozni.
Ott álltam a nappali közepén, és úgy éreztem magam, mintha valaki kitépte volna a szívemet. A férjem, Gábor csak zavartan nézett rám, majd anyjára. – Anya, talán…
– Gábor! – vágott közbe Éva néni. – Nem akarom, hogy az unokáim ilyen butaságokat lássanak példának. Zsófi már nem kislány!
A levegő megfagyott. Gábor nem szólt többet. Én pedig csak álltam ott, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A bélyeggyűjteményem volt az egyetlen dolog, ami végigkísérte az életemet: apukámtól kaptam az első albumot még általános iskolás koromban. Amikor ő meghalt, ezek a bélyegek maradtak tőle emlékbe. Minden egyes darabhoz történet kötött: az első szerelmemmel cseréltem egyet a játszótéren; egy másikat nagymamám hozott Erdélyből; volt olyan is, amit Gábor adott nekem még az egyetemen.
Most mindez szemétre került. És nem csak a bélyegek: mintha az egész múltamat dobták volna ki.
Másnap reggel Gábor próbált vigasztalni. – Ne haragudj anyára… Tudod, milyen makacs. Csak jót akar.
– Jót? – kérdeztem keserűen. – Nekem ez nem jót jelentett. Ez volt az utolsó kapcsolatom apuval…
Gábor sóhajtott. – Megpróbálok beszélni vele.
De Éva néni hajthatatlan volt. Amikor újra szóba hoztam neki a gyűjteményt, csak ennyit mondott:
– Zsófi, te választottad ezt az életet. Ha családot akarsz, akkor felnőttként kell viselkedned. Nem lehet mindent megtartani a múltból.
Aznap délután elmentem a házunk mögötti kis parkba. Leültem egy padra és néztem a játszó gyerekeket. Eszembe jutottam magam is: mennyire szerettem gyerekként álmodozni arról, hogy egyszer nagy bélyeggyűjtő leszek. Most pedig valaki eldöntötte helyettem, hogy ennek vége.
Napokig nem tudtam beszélni Éva nénivel. Gábor is egyre feszültebb lett otthon; láttam rajta, hogy két tűz között őrlődik. Egyik este aztán kiborult:
– Zsófi, kérlek… Próbálj meg túllépni ezen! Anyám már ilyen marad.
– És én? Nekem nem lehetnek érzéseim? Nem számít, hogy mit jelentett nekem az a gyűjtemény?
Gábor csak hallgatott.
A következő hétvégén családi ebédre hívtak minket Éva néniékhez. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. Az asztalnál mindenki csendben ült; csak a kanalak csörögtek a tányérokon.
Végül Éva néni törte meg a csendet:
– Zsófi, remélem, most már megérted: néha el kell engedni a múltat ahhoz, hogy boldogok lehessünk.
Felálltam az asztaltól. – Éva néni, én soha nem fogom ezt megbocsátani magának. Nem csak bélyegeket dobott ki: az emlékeimet is elvette tőlem.
A szobában síri csend lett. Gábor anyjára nézett, majd rám.
– Talán tényleg túl messzire mentem… – motyogta Éva néni halkan.
De már késő volt. Azóta sem tudtam igazán megbízni benne újra.
Azóta sokszor elgondolkodom: vajon tényleg felnőtté válás-e az, ha lemondunk arról, ami örömet ad? Vagy pont attól leszünk igazán önmagunk, ha ragaszkodunk ahhoz, ami fontos nekünk?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?