„Imádom a fiamat, de a lányomat nem bírom elviselni” – Egy magyar anya vallomása a családi boomerángról

– Már megint mit csináltál, Zsófi? – csattantam fel, miközben a konyhában álltam, és a vasárnapi húslevest kavargattam. A lányom, Zsófi, csak lesütötte a szemét, és halkan motyogott valamit az orra alatt. A fiam, Gergő, eközben a nappaliban ült, és a tévét nézte – ahogy mindig is tette. Ő sosem volt útban, sosem szólt vissza, mindig mosolygott rám. Zsófi viszont… mindig kérdezett, mindig vitatkozott, mindig más akart lenni.

Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Talán már akkor, amikor Zsófi megszületett. Gergő volt az elsőszülöttem, a büszkeségem. Mindenki mondta, hogy mennyire hasonlít rám: barna haj, nagy barna szemek, határozott áll. Zsófi inkább az apjára ütött: szőke haj, kék szemek, vékonyka termet. Már gyerekként is más volt. Nem szerette a babákat, inkább könyveket bújt. Nem akart velem főzni tanulni, inkább rajzolt vagy olvasott.

A férjem, Laci, mindig próbált közvetíteni köztünk. – Hagyd már Zsófit! – mondta sokszor. – Ő ilyen. De én nem értettem ezt az „ilyen”-t. Miért nem lehet olyan, mint Gergő? Miért nem lehet egyszerűbb vele az élet?

Ahogy teltek az évek, egyre nőtt köztünk a távolság. Zsófi kamasz lett, és minden nap újabb harc volt. – Miért nem engedhetem el magam a barátnőimmel? – kérdezte egyszer sírva. – Mert nem bízom benned! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Most már tudom, hogy ezzel mennyire megbántottam.

Gergő eközben csendben élt mellettem. Soha nem volt vele gond. Jó tanuló volt, sportolt, barátai voltak. Ha valami baja volt, hozzám jött. Zsófi viszont egyre inkább bezárkózott. Egy nap aztán megtaláltam a naplóját. Nem akartam elolvasni… de mégis megtettem.

„Anyu sosem szeretett igazán” – írta benne Zsófi. „Mindig Gergő volt a kedvence. Én csak útban vagyok neki.” Akkor először éreztem valami furcsát a mellkasomban – bűntudatot? Megbánást? Nem tudom.

Aztán jött az érettségi. Gergő Budapestre ment egyetemre, Zsófi pedig Szegedre jelentkezett – minél messzebb tőlünk. Az utolsó közös vacsoránknál csendben ültünk egymás mellett. Próbáltam beszélgetni vele, de csak egy-egy szót válaszolt.

Évek teltek el így. Gergő gyakran hazajárt – mindig hozott nekem valami apróságot: egy csokor virágot, egy doboz bonbont. Zsófi ritkán jelentkezett. Ha hívott is, csak apjával beszélt hosszabban.

Aztán Laci meghalt. Hirtelen történt: szívinfarktus egy reggel. Összeomlottam. Gergő ott volt mellettem minden nap – segített intézni mindent, vigyázott rám. Zsófi csak a temetésre jött haza.

A temetés után este leült mellém a konyhában.
– Anyu… – kezdte halkan –, tudom, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek szeretted volna. De én is gyászolok.
– Tudom – mondtam fáradtan.
– Szeretném, ha egyszer… ha egyszer tényleg beszélgethetnénk egymással.
Nem válaszoltam semmit.

Azóta eltelt három év. Gergő megnősült, már unokám is van tőle. Zsófi külföldre költözött – Berlinbe ment dolgozni egy könyvkiadóhoz. Néha ír egy e-mailt vagy küld egy képeslapot karácsonykor.

Most itt ülök a régi házban egyedül, és azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért nem tudtam szeretni Zsófit ugyanúgy? Miért volt bennem ennyi elvárás? Vajon még visszafordítható ez az egész?

Talán túl késő már… vagy talán mégsem? Ti mit gondoltok: lehet még hidat építeni két ember között ennyi év után is? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?