Ígéret az esküvő fényében: Anyai áldozat vagy árulás?

– Hogy tehetted ezt velem, anya? – Anna hangja remegett a dühtől és a csalódottságtól, miközben a nappali közepén állt, szemeiben könnyek csillogtak. A szívem összeszorult, ahogy néztem őt, a kislányomat, akit mindig védeni akartam mindentől.

– Anna, kérlek, hallgass meg… – próbáltam mondani, de ő már hátat fordított nekem. A szobában fojtogató csend telepedett ránk, csak a falióra kattogása hallatszott.

Egész életemben arra készültem, hogy amikor eljön az ideje, én leszek az az anya, aki mindent megad a lányának. Már akkor elkezdtem félretenni pénzt, amikor Anna még csak óvodás volt. Minden hónapban egy kicsit a borítékba tettem: „Anna esküvője” – ez állt rajta. Mindenki tudta a családban, hogy nekem ez az álmom. Az én anyám sosem tudott ilyen ajándékot adni nekem – miért ne lehetnék én más?

Aztán tavaly télen minden megváltozott. Apám hirtelen megbetegedett. Egyik napról a másikra kiderült, hogy rákos. Az orvosok szerint van remény, de csak akkor, ha gyorsan elkezdjük a kezelést – magánklinikán. A TB-s várólista túl hosszú volt. Ott álltam a borítékkal a kezemben, és tudtam: ha most nem segítek apának, lehet, hogy soha többé nem látom.

A férjem, Laci csak annyit mondott: – Kati, ezt most neked kell eldöntened. Tudod, mennyit jelent neked az apád…

Nem aludtam egész éjjel. Aztán reggel bementem a bankba, és minden megtakarítást felvettem. Apám kezelése elkezdődött – szerencsére javult is az állapota. De közben Anna eljegyzése is megtörtént. Amikor boldogan újságolta: „Anya! Gábor megkérte a kezem!”, csak mosolyogni tudtam – de belül már akkor is rettegtem.

Az esküvő szervezése elkezdődött. Anna mindig is nagy lagziról álmodott: fehér hintóval, zenekarral, száz vendéggel. Mindig azt mondta: „Anya, te majd mindent elintézel, ugye?” És én bólogattam – hiszen ezt ígértem neki egész életében.

Aztán eljött az a nap, amikor le kellett ülnöm vele beszélgetni.

– Anna, van valami, amit tudnod kell… – kezdtem óvatosan.
– Mi van? – kérdezte gyanakodva.
– A pénz… amit félretettem az esküvődre… El kellett költenem apád kezelésére. Nagyon sajnálom…

Először csak nézett rám hitetlenkedve. Aztán kitört belőle minden:
– Tehát fontosabb volt neked a nagyapa élete, mint az én boldogságom? Hát nem érted, mennyire vártam ezt? Minden barátnőmnek azt mondtam: az én anyukám majd mindent elintéz! Most meg mit mondjak nekik?

Próbáltam magyarázni:
– Anna, kérlek… Tudod jól, hogy mennyire szeretlek! De ha nem segítek apának…
– Nem érdekel! Mindig csak mások! Mindig csak áldozatot hozol valakiért! És én? Én mikor leszek fontos?

Azóta sem beszélünk rendesen. Az esküvőt végül szerényen tartották meg – Gábor családja segített valamennyit, de messze nem lett olyan fényűző, mint Anna szerette volna. A lagzi után hetekig nem jött haza. A szomszédok suttogtak: „Láttad Annát? Milyen szomorú volt az esküvőjén…”

Éjszakánként forgolódom az ágyban. Laci próbál vigasztalni:
– Kati, te mindent megtettél. Nem lehet mindig minden tökéletes.
De én csak Annára gondolok. Vajon tényleg elárultam őt? Vagy csak azt tettem, amit egy anya tehet ilyen helyzetben?

A családban is feszültség lett belőle. Anyósom szerint önző voltam:
– Egy anya nem veszi el a lánya boldogságát! – mondta egyszer keményen.
De apám sírva ölelt át:
– Köszönöm, kislányom… Nélküled már nem lennék itt.

Anna mostanában már néha ír egy-egy üzenetet: „Szia anya.” De sosem kérdezi meg, hogy vagyok. Nem tudom, mikor bocsát meg igazán.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon jó anya voltam? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre elveszítettem Annát?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg elárultam a lányomat – vagy csak azt tettem, amit egy anya tehet?