„Igen, én kezdeményeztem a válást. Élni akarom a saját életem!” – Egy hatvanéves magyar nő vallomása a lányának

– Anya, ezt most komolyan mondod? – kérdezte Éva, a nagyobbik lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezem remegett a teáscsésze felett. A délutáni napfény sárgásan szűrődött be a függönyön, de én csak a szívem szorítását éreztem.

– Igen, Éva. Én kezdeményeztem a válást. Nem bírom tovább – mondtam ki végre hangosan azt, amit hónapok óta forgattam magamban. A hangom rekedt volt, mintha minden szóval egy-egy évnyi fáradtságot préseltem volna ki magamból.

Éva arca megkeményedett. – De hát apa… hatvanévesek vagytok! Most akarsz mindent felborítani? Mi lesz veled egyedül?

Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet. Hányszor kérdeztem ezt magamtól az elmúlt években? Mi lesz velem egyedül? De aztán mindig eszembe jutott: mi lesz velem, ha így maradok?

Gyerekkoromban azt tanították, hogy egy nő dolga gondoskodni a családról. Anyám is ezt csinálta, nagymamám is. Főztem, mostam, takarítottam, két gyereket neveltem fel. László, a férjem, mindig azt mondta: „Te úgyis szeretsz főzni, Linda.” És én tényleg szerettem – eleinte. De amikor már csak kötelesség volt, amikor minden nap ugyanaz a hála nélküli robot várt rám, valami eltört bennem.

Az utolsó csepp az volt, amikor tavaly télen influenzás lettem. László csak annyit mondott: „Majd ha jobban leszel, főzöl valami levest.” Egyetlen egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok. A lányok már kirepültek, csak ketten maradtunk a nagy házban. Olyan volt, mintha egyedül lennék.

Éva most felállt, idegesen járkált fel-alá.

– És mit mondott apa?

– Nem értette. Azt hitte, csak hisztizek. Azt mondta: „Mit akarsz még? Mindig megvolt mindened.”

– De anya… tényleg megvolt mindenünk – suttogta Éva.

– Mindenünk? – néztem rá keserűen. – Nektek igen. De nekem? Nekem soha nem volt semmim. Mindent nektek és neki adtam.

A múlt képei villantak fel előttem: ahogy hajnalban keltem, hogy szendvicset csomagoljak az iskolába; ahogy László dühösen csapja be az ajtót, mert nem találja a vasalt ingét; ahogy karácsonykor egyedül állok a konyhában, miközben mindenki nevetgél a nappaliban.

A barátnőim közül többen már özvegyek vagy elváltak. Mindig azt hittem, én majd kitartok. De most már csak azt érzem: elfáradtam. Hatvanéves vagyok. Mennyi időm van még? Tíz év? Húsz? Nem akarom úgy leélni őket, hogy minden nap ugyanazt a hideg közönyt kapom vissza.

Éva leült mellém. Megfogta a kezem.

– Anya… félek attól, hogy egyedül leszel.

– Én is félek – vallottam be halkan. – De jobban félek attól, hogy soha nem próbálom meg.

A válás gondolata először ijesztő volt. Mit fognak szólni a rokonok? Mit mondanak majd a szomszédok? A faluban mindenki mindent tud. De aztán rájöttem: egész életemben másoknak akartam megfelelni. Most először szeretnék magamnak is megfelelni.

A legnehezebb az volt, amikor Lászlóval leültünk beszélgetni.

– Linda, ez valami vicc? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem vicc. Elfáradtam. Szeretném végre élni a saját életemet.

– De hát mit akarsz csinálni? Hatvanéves vagy! Ki fog rád nézni?

– Nem kell, hogy bárki rám nézzen. Csak azt akarom, hogy végre én döntsek arról, mit csinálok.

László csak legyintett. Azóta alig beszélünk egymással. A házban csend van – de legalább nincs veszekedés.

A kisebbik lányom, Zsuzsa is felhívott.

– Anya… biztos vagy ebben?

– Igen. Tudom, hogy nektek is nehéz lesz megszokni. De szeretném, ha egyszer majd büszkék lennétek rám azért, mert kiálltam magamért.

Azóta minden nap új kihívás. Megtanultam online vásárolni, elmentem egy nyugdíjasklubba társasozni. Először féltem az üres estektől – most már néha élvezem is őket. Van időm olvasni, kertészkedni.

A faluban persze összesúgnak mögöttem. „Linda megbolondult.” „Mit akarhat még ennyi idősen?” De már nem érdekel annyira.

Éva néha átjön hozzám vacsorázni. Lassan ő is megérti: nem Lászlótól akarok megszabadulni igazán – hanem attól az élettől, amiben soha nem voltam igazán önmagam.

Most itt ülök a verandán egy bögre teával, és nézem az alkonyatot.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan mernek lépni? És vajon tényleg bűn-e hatvanévesen újrakezdeni az életet?