„Igen, én indítottam a válást. Végre élni akarok.” – Margit története Szegedről
– Margit, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiabálta rám a lányom, Anna, miközben az ebédlőasztalnál álltunk egymással szemben. A kezében remegett a kávéscsésze, a szemében düh és értetlenség csillogott. – Negyven év után most akarsz mindent felrúgni? Apa miattad fog összetörni!
A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt kérdezné: „Biztos vagy benne?” De már nem volt visszaút. A döntést meghoztam hetekkel ezelőtt, csak most mertem kimondani hangosan is. – Anna, én… én már nem bírom tovább. Nem akarok úgy meghalni, hogy sosem éltem igazán – suttogtam, de a hangom határozottabb volt, mint valaha.
A férjem, Lajos, a nappaliban ült, hallotta minden szavunkat. Az újságot úgy tartotta maga előtt, mintha az megvédhetné a valóságtól. Negyven évig voltam mellette. Negyven évig főztem rá, mostam rá, tűrtem a hallgatását és a dühkitöréseit. Mindig azt mondta: „Ez az élet rendje.” De én már nem akartam tovább csendben maradni.
Aznap este egyedül ültem a hálószobában. A falon ott lógtak az esküvői fotóink: fiatalon, reményekkel telve néztünk egymásra. Vajon mikor tűnt el belőlem az a lány? Mikor lettem csak egy árnyék? Az évek alatt Lajos egyre zárkózottabb lett. A gyárban dolgozott, fáradtan jött haza, és minden este ugyanaz: vacsora, tévé, csend. Ha szóltam hozzá, csak morgott vagy legyintett. Ha panaszkodtam, hogy magányos vagyok mellette, azt mondta: „Másnak se jobb.”
A barátnőim közül többen már özvegyek voltak vagy elváltak. Irigyeltem őket a szabadságukért, de sosem mertem bevallani magamnak sem. Aztán tavaly ősszel történt valami. Egyik este Lajos megint kiabált velem egy apróság miatt – talán túl sós lett a leves –, és akkor hirtelen úgy éreztem: elég volt. Nem akarok így élni még húsz évig. Nem akarok így meghalni.
Elkezdtem titokban naplót írni. Leírtam minden érzésemet: a haragot, a csalódást, a félelmet és a reményt is. Egyre többször gondoltam arra, milyen lenne egyedül élni. Vajon képes lennék rá? Vajon lenne még erőm újrakezdeni hatvanöt évesen?
Anna nem értette meg. Ő mindig apja lánya volt. – Anya, te nem tudod, milyen nehéz most mindenkinek! Hálásnak kellene lenned azért, amid van! – mondta egyik este telefonon.
– Anna, én hálás vagyok… de magamnak is tartozom valamivel – válaszoltam halkan.
A testvérem, Ilona az egyetlen volt, aki mellettem állt. – Margitka, ha boldogtalan vagy, lépj! – mondta egyszer egy kávé mellett Szeged belvárosában. – Ne törődj azzal, mit mondanak mások! Az életedet te éled.
A válás gondolata először ijesztő volt. Mi lesz velem? Hol fogok lakni? Lesz-e pénzem? De aztán rájöttem: ezek csak kifogások. Mindig másokra gondoltam először – Lajosra, Annára –, de magamra soha.
Amikor végül kimondtam Lajosnak: „El akarok válni”, először csak nézett rám döbbenten. Aztán felállt, és kiment a kertbe. Napokig nem szólt hozzám. A házban feszültség vibrált; Anna is ritkábban jött át.
A szomszédok persze pletykáltak. Egyik reggel hallottam, ahogy Marika néni odasúgja Erzsi néninek: – Hallottad? Margit elhagyja Lajost! Ennyi év után! Biztos van valakije…
Nem volt senkim. Csak magamat akartam végre megtalálni.
A válóper nehéz volt és megalázó. Lajos ügyvédet fogadott; rideg szavak repkedtek a bíróságon: „közös vagyon”, „használati jog”, „tartásdíj”. Éjszakánként sírtam a párnába; néha úgy éreztem, összeroppanok.
De amikor végre megkaptam az ítéletet – hivatalosan is szabad vagyok –, valami furcsa nyugalom szállt meg. Kibéreltem egy kis lakást Szeged belvárosában. Először féltem az ürességtől: a csendtől, hogy senki sem vár haza. De aztán lassan megtanultam élvezni.
Reggelente kávét főzök magamnak, leülök az ablakhoz és nézem az utcát. Néha elmegyek moziba vagy sétálok a Tisza-parton. Megtanultam újra örülni az apró dolgoknak.
Anna még mindig haragszik rám. Néha felhív; röviden beszélünk az unokákról, de érzem a távolságot köztünk.
– Anya, miért kellett ezt tenned? – kérdezte egyszer könnyes szemmel.
– Mert szeretném végre önmagamat választani – feleltem neki csendesen.
Tudom, sokan elítélnek ezért. De hiszem, hogy minden nőnek joga van boldognak lenni – akár hatvanöt évesen is.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Megérné felrúgni mindent ennyi év után is? Vagy inkább maradni kellene a megszokottban – még ha az boldogtalanná is tesz?