Húsz év után elhagyott, most visszatért – Meg tudok bocsátani annak, aki összetörte a szívemet?

– Te tényleg azt hiszed, hogy csak úgy visszajöhetsz, mint aki elment egy doboz tejért? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem remegni a dühtől. László ott állt az ajtóban, ugyanabban a kabátban, amiben két éve elment. Az arca fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák. De az én szívem nem volt fáradt – az én szívem haragudott.

Húsz évig voltunk házasok. Húsz évig minden reggel együtt ittuk a kávét, együtt nevettünk a gyerekeinken, együtt sírtunk, amikor meghalt anyám. És aztán egy reggel László csak annyit mondott: „Nem bírom tovább. El kell mennem.” Nem volt másik nő, legalábbis akkor azt mondta. Csak azt érezte, hogy megfullad ebben az életben. Hogy nem tudja tovább játszani a boldog férjet.

Az első hetekben úgy éreztem magam, mintha valaki kihúzta volna a talajt a lábam alól. A gyerekeink – Anna és Gergő – már felnőttek voltak, de ők is nehezen viselték. Anna hónapokig nem beszélt az apjával. Gergő dühös volt rám is, rá is. „Miért nem vetted észre, hogy baj van?” – kérdezte tőlem egyik este, amikor sírva hívott fel Londonból.

Aztán jöttek a hétköznapok. A csendes reggelek, amikor csak magamnak főztem kávét. A vasárnapok, amikor egyedül mentem piacra. A karácsonyok, amikor Anna próbált mindkettőnkhöz igazodni, de végül mindig valaki sírt.

Két év telt el így. Két év alatt megtanultam egyedül élni. Megtanultam szerelőt hívni, ha csöpögött a csap. Megtanultam elaludni egyedül az ágyban. Megtanultam nem várni haza senkit.

És most itt áll László az ajtóban.

– Sajnálom – mondja halkan. – Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit… de szeretném, ha meghallgatnál.

Felállok, hogy ne lássa a könnyeimet.

– Mit akarsz hallani? Hogy mennyire fájt? Hogy minden este azt kérdeztem magamtól: miért nem voltam elég jó? Hogy utáltam magam azért, mert még mindig szeretlek?

László közelebb lép.

– Nem miattad mentem el. Saját magamtól menekültem. Azt hittem, ha mindent hátrahagyok, könnyebb lesz… De csak üres lett minden. Hiányoztál. Hiányzott a családunk.

– És most? Most mit akarsz? – kérdezem keserűen.

– Egy esélyt. Hogy bebizonyítsam: változtam. Hogy újra felépíthessük azt, amit elvesztettem.

Nevetek – keserűen, fáradtan.

– A bizalom nem olyan, mint egy szék, amit ha eltörik, összeragasztunk és ugyanúgy használjuk tovább. Amit eltörtél bennem… azt nem tudom, hogy lehet-e még javítani.

Anna másnap átjön hozzám. Látja rajtam a zavarodottságot.

– Anya… beszéltem apával. Nagyon megbánta. De neked kell eldöntened, mit akarsz. Ne miattunk dönts! – mondja határozottan.

Gergő is ír egy hosszú üzenetet: „Ha boldogabb vagy nélküle, ne engedd vissza csak azért, mert ő most készen áll.”

Éjszakákon át forgolódom az ágyban. Eszembe jutnak a régi emlékek: amikor László először mondta ki, hogy szeret; amikor együtt építettük fel ezt a házat; amikor együtt nevettünk egy rosszul sikerült vacsorán. De eszembe jutnak azok az üres esték is, amikor csak a hűtő zúgása töltötte be a lakást.

Egyik este László újra átjön.

– Nem akarok könyörögni – mondja csendesen –, de tudnod kell: most már értem, mit veszítettem el. És ha kell, évekig bizonyítom neked.

Nézem őt – az embert, akit egyszer feltétel nélkül szerettem, és aki egyszer összetörte a lelkemet.

– Nem tudom… Nem tudom, képes vagyok-e újra bízni benned – suttogom.

Ő csak bólint.

– Akkor várni fogok. Amíg kell.

A döntés súlya ránehezedik minden napomra. Barátnőim megosztottak: Zsuzsa szerint adjak neki esélyt („Mindenki hibázik!”), Ildikó viszont azt mondja: „Aki egyszer elmegy, az másodszor is elmegy.”

A munkahelyemen is érzik rajtam a változást: kevesebbet nevetek, többet vagyok magamba zárkózva. A főnököm egyszer félrehív:

– Minden rendben otthon? Ha beszélgetni akarsz…

De mit mondhatnék? Hogy húsz év után újra tanulnom kell bízni? Hogy félek attól, hogy ha most megbocsátok, újra összetörnek?

Egy vasárnap reggel László főzi a kávét nálam. Csendben ülünk egymás mellett.

– Szeretném újrakezdeni veled – mondja halkan –, de ha nem tudsz megbocsátani… azt is elfogadom.

Nézem őt, és érzem: talán sosem lesz már olyan köztünk minden, mint régen. De talán lehet valami új – valami más.

Most itt állok egy döntés előtt: megbocsátani annak, aki összetörte a szívemet… vagy végleg lezárni a múltat?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már elhagyott?