Húsz év hazugságban: Egyetlen telefonhívás, ami mindent lerombolt – és egy másik család titka

– Judit vagyok. Sajnálom, hogy ilyenkor kereslek, de muszáj beszélnünk. A férjedről van szó.

A hang remegett, de határozott volt. A telefonom kijelzőjén ismeretlen szám villogott, és én, mint aki álomból ébred, csak annyit tudtam kinyögni: – Miről beszélsz? Ki vagy te?

A nappali sarkában ültem, a gyerekek már aludtak, a tévé halkan duruzsolt a háttérben. A férjem, Gábor még nem ért haza – azt mondta, túlórázik. Aznap este semmi sem volt különös, egészen addig a pillanatig.

– Én vagyok az… nos… a másik feleség. Gábor nálam is családot alapított. Két gyerekünk van. Sajnálom, hogy így tudod meg, de nem bírom tovább ezt a hazugságot.

A szavak lassan csordogáltak át a telefonvonalon, mintha valami rossz filmet néznék. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadni kezdett. – Ez valami rossz vicc? – kérdeztem halkan, de már éreztem: valami végérvényesen megváltozott.

Judit sírt. – Nem viccelek. Gábor minden héten nálunk is van. Azt mondta, elvált tőled… De most már tudom, hogy hazudott nekem is.

Letettem a telefont. Percekig csak ültem ott, mozdulatlanul. Az egész életem lepörgött előttem: az esküvőnk a Balaton-parton, az első lakásunk Zuglóban, a két gyerekünk születése, a közös nyaralások Balatonfüreden és Hajdúszoboszlón… És most mindez hirtelen értelmét vesztette.

Amikor Gábor hazaért, már vártam rá. Az arca fáradt volt, de amikor meglátta az arcomat, megdermedt.

– Mi történt? – kérdezte óvatosan.

– Ki az a Judit? – kérdeztem egyenesen.

Először csak nézett rám döbbenten, aztán lehajtotta a fejét. – Nem akartam bántani téged…

– Húsz évig hazudtál nekem! – kiáltottam rá. – Hogy tehetted ezt velünk?

A gyerekek felébredtek a kiabálásra. Lilla sírva jött át a szobából: – Anya, mi baj van?

Gábor próbált magyarázkodni, de minden szava csak olaj volt a tűzre. Kiderült: Judittal tíz éve él párhuzamos életet. Két kisgyerekük van, akik semmit sem tudtak rólunk. Gábor minden második hétvégén „üzleti útra” ment – valójában Juditékhoz utazott Debrecenbe.

Aznap este nem aludtam semmit. Csak ültem az ágy szélén és néztem a sötétséget. Húsz év emlékei kavargtak bennem: minden közös karácsony, minden veszekedés és kibékülés… Most már mindegyik mögött ott lappangott egy másik élet árnyéka.

Másnap reggel Gábor összepakolt és elment. A gyerekek sírtak, én pedig próbáltam erős maradni előttük. De amikor bezárult mögötte az ajtó, összeroppantam.

Az első hetekben minden nap sírtam. Anyám átjött segíteni a háztartásban és vigyázni Lillára meg Bencére. A barátnőim – Zsuzsa és Ági – próbáltak vigasztalni: „Nem te vagy az egyetlen, akit így átvertek.” De én csak azt éreztem: mindenki előtt szégyenben állok.

A munkahelyemen is nehéz volt koncentrálni. A kollégáim suttogtak mögöttem: „Hallottad? A férje kettős életet élt…” Mindenki tudta már, hiszen Gábor cége is ugyanabban az irodaházban volt.

Egy este Lilla odabújt hozzám az ágyban:
– Anya, apa visszajön még?
– Nem tudom, kicsim – suttogtam könnyeimmel küszködve.

Közben Judit is keresett még egyszer. Találkoztunk egy kávézóban Budapesten. Ő is megtört volt:
– Én sem tudtam rólatok… Azt hittem, csak velem él igazán.

Ott ültünk egymással szemben két idegen nőként, akiket ugyanaz a férfi csapott be. Megfogtuk egymás kezét és sírtunk. Egy pillanatra testvérek lettünk a fájdalomban.

Az idő lassan gyógyította a sebeket. Megtanultam újra bízni magamban: elmentem pszichológushoz, elkezdtem futni a Városligetben hajnalonként, és végre magamra is gondoltam. Lilla és Bence miatt muszáj volt talpra állnom.

Gábor néha felhívott – bocsánatot kért újra meg újra –, de már nem tudtam megbocsátani neki. Judittal néha beszélünk; ő is próbálja újraépíteni az életét.

Most már tudom: nem én vagyok hibás azért, amit velem tettek. De mégis… néha azon gondolkodom: hogyan lehet húsz évig élni egy hazugságban anélkül, hogy észrevennénk? Vajon hányan élnek még így körülöttünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást? Vagy csak előre lehet menekülni?