Húsz év házasság után egyedül: Miért választottam az egyedüllétet az újabb esküvő helyett?

– Anyu, te tényleg soha többé nem akarsz férjhez menni? – kérdezte Anna, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta a konyhában. A gőzben úszó ablakon túl szürke, esős délután volt, és a lakásban valami fojtogató csend ült meg.

A kérdés úgy hasított belém, mint egy régi seb, amit azt hittem, már begyógyított az idő. Megálltam a mosogató előtt, és csak néztem a kezemet, ahogy a vízcseppek végiggördülnek rajta. Húsz évig voltam József felesége. Húsz évig hittem abban, hogy a mi szerelmünk mindent túlél. Aztán egy nap József becsukta maga mögött az ajtót, és én ott maradtam a csendben, a közös emlékek között, amelyek egyszerre voltak vigasztalók és kegyetlenek.

– Nem tudom, Anna – feleltem végül halkan. – Talán már nem hiszek abban, hogy a házasság boldoggá tesz.

Anna csak legyintett, ahogy a fiatalok szoktak, amikor azt hiszik, előttük még az egész élet. – Szerintem csak félsz újra fehér ruhát húzni – mondta mosolyogva.

De én tudtam, hogy nem erről van szó. Az első házasságom minden pillanata belém égett: az esküvői ruha, amit anyám varrt nekem; az első közös lakásunk a panelban Újpesten; az éjszakák, amikor József későn jött haza a gyárból, és én aggódva vártam rá. Aztán jöttek az évek, amikor már nem beszélgettünk annyit, csak elmentünk egymás mellett a lakásban. Az utolsó veszekedésünk még most is visszhangzik bennem:

– Miért nem vagy már olyan, mint régen? – kiabáltam neki.
– Mert te sem vagy! – vágta rá József.

Aztán elment. Anna akkor tizennyolc volt, érettségire készült. Próbáltam erős maradni miatta, de esténként a fürdőszobában zokogtam, hogy ne hallja. A barátnőim azt mondták, majd túlteszem magam rajta. De hogyan lehet túltenni magad azon, hogy valaki húsz év után egyszerűen kisétál az életedből?

Az első év pokoli volt. Minden reggel úgy keltem fel, mintha egy darabom hiányozna. A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban – próbáltam mosolyogni az olvasókra, de belül üres voltam. Anna is nehezen viselte. Egyik este odajött hozzám:

– Anyu, ugye nem miattam ment el apa?
– Nem, kicsim – öleltem át –, ez kettőnk dolga volt.

Aztán eltelt két év. Megismertem Gábort egy könyvbemutatón. Ő is elvált volt, két nagyfiú apja. Eleinte csak beszélgettünk: könyvekről, filmekről, arról, milyen nehéz újrakezdeni negyven felett. Gábor türelmes volt velem. Nem siettetett semmit. Egy év után összeköltöztünk egy kis albérletbe Angyalföldön.

Anna eleinte örült neki, aztán egyre többször csattant fel:

– Miért kell neked mindig valaki? Nem lehetne csak ketten élni?
– Anna, én is vágyom társaságra – próbáltam magyarázni.
– De miért nem házasodtok össze? Akkor legalább lenne valami rendje ennek az egésznek!

A családban is sokan furcsán néztek rám. Anyám minden ünnepen megkérdezte:

– Mikor lesz az esküvő? Nem akarsz végre rendes asszony lenni?

De én már nem akartam újra fehér ruhát húzni. Nem akartam újabb esküt tenni valakinek, amikor már tudom: az ígéretek néha semmit sem érnek. Gábor megértette ezt. Egyszer azt mondta:

– Nekem elég, ha itt vagy mellettem minden reggel.

De a külvilág nem értette meg. A munkahelyemen is suttogtak mögöttem:

– Látod azt a Zsuzsát? Már két éve együtt vannak a Gáborral, de még mindig nem házasodtak össze! Ki hallott már ilyet?

Sokszor éreztem magam kívülállónak. Mintha valami láthatatlan szabályt szegtem volna meg azzal, hogy nem akarok újra férjhez menni. Pedig csak békét akartam végre: egy otthont, ahol nem kell attól félnem, hogy egyik nap minden véget ér.

Anna most már huszonöt éves. Néha még mindig ugrat:

– Anyu, ha egyszer mégis megházasodsz, én leszek a tanúd!

Ilyenkor csak mosolygok. Talán tényleg félek újra fehér ruhát húzni. Vagy talán csak megtanultam: az igazi boldogság nem attól függ, hogy van-e papírunk róla.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hibáztam-e? Lehet-e teljes életet élni házasság nélkül Magyarországon? Vagy tényleg csak azok boldogok igazán, akik újra mernek bízni?

Ti mit gondoltok? Vajon tényleg szükség van egy második esküvőre ahhoz, hogy újra boldogok legyünk? Vagy elég csak szeretni és elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk?