Húsz év házasság után: amikor a családi kötelesség mindent széttép

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Zsuzsa! – csattant fel Gábor, miközben a nappali sarkában állt, ökölbe szorított kézzel. – Húsz év után most adod fel? Az anyám a családunk része!

A hangja visszhangzott a régi parkettán, mintha minden egyes szóval egy újabb repedést ütött volna a falakon. Én csak álltam ott, a kanapé szélén, és próbáltam összeszedni magam. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Húsz év házasság, két gyerek, közös emlékek – mindez most egyetlen döntésen múlik?

– Gábor, kérlek… – kezdtem halkan. – Nem bírom tovább. Már nem tudok segíteni az édesanyádnak. Szakember kell neki, nem én.

Az utolsó hónapokban minden napom azzal telt, hogy Etelka nénit ápoltam. Reggelente már attól féltem, hogy újabb rohama lesz, vagy megint eltűnik a lakásból. Az orvosok szerint demenciája mellett depressziója is van, és egyre agresszívebb. A gyerekeink – Dóri és Marci – már régóta félnek tőle, én pedig éjszakánként sírva fekszem le, mert úgy érzem, lassan elveszítem önmagam.

Gábor viszont mindig csak azt mondta: „Ez a mi dolgunk. A családot nem hagyjuk magára.” De én már nem tudtam tovább cipelni ezt a terhet. Egyik este, amikor Etelka néni rám támadt egy konyhakéssel, eldöntöttem: elég volt.

– Szerinted könnyű nekem ezt mondani? – folytattam remegő hangon. – De ha így folytatjuk, mind beleőrülünk! A gyerekek is szenvednek. Nem akarom őket kitenni ennek.

Gábor arca eltorzult a dühtől és csalódottságtól. – Te csak magadra gondolsz! Húsz évig mellettem voltál, most meg cserbenhagysz! Az anyám nem érdemli ezt…

– És én? – kérdeztem vissza halkan. – Én mit érdemlek?

A csend szinte fojtogató volt. Hallottam, ahogy Dóri az emeleti szobában halkan sírni kezd. Marci becsapta az ajtót maga mögött. A családunk darabokra hullott.

Aznap este Gábor nem jött haza. Másnap reggel egy üzenetet találtam az asztalon: „Nem tudok így élni veled tovább. Mélyen csalódtam benned.”

A következő hetekben minden összezavarodott. A barátaink közül sokan Gábort sajnálták, mások engem értettek meg. Az anyósomat végül beszállították egy idősek otthonába, ahol végre szakemberek segítettek rajta. De Gábor nem bocsátott meg nekem.

A válásunk gyorsan lezajlott, de a lelkemet még mindig mardossa a bűntudat. Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre magamra is gondoltam? A gyerekeim lassan megbékéltek a helyzettel, de néha még mindig azt kérdezik: „Anya, miért kellett ennek így lennie?”

Néha magamban is felteszem ezt a kérdést: Vajon lehet-e jól dönteni egy ilyen helyzetben? Ti mit tettetek volna a helyemben?