„Hol a helyem a családomban?” – Amikor a saját lányom ajtaja zárva marad előttem
– Nem jöhetsz át csak úgy, anya! – hangzott el az a mondat, ami azóta is visszhangzik a fejemben. Ott álltam a panelház harmadik emeletén, kezemben egy tál frissen sült túrós batyuval, amit az unokámnak sütöttem. A lányom, Eszter, az ajtóban állt, mögötte ott feszített a férje, Gábor. Az arca zárt volt, mintha valami idegen lennék.
– De hát csak egy órára jöttem… – próbáltam halkan, szinte könyörögve.
– Gábor azt mondta, mostantól előre egyeztetünk minden látogatást. Szükségünk van egy kis nyugalomra – felelte Eszter, és nem nézett a szemembe.
A szívem összeszorult. Hetvenéves vagyok. Mindig is azt hittem, hogy az anyaság egy életre szóló kötelék. Hogy ha majd megöregszem, ott lesz mellettem a családom. De most úgy éreztem magam, mint egy hívatlan vendég.
Hazafelé menet a villamoson csak bámultam ki az ablakon. A város zajos volt, de bennem néma vihar tombolt. Vajon mit rontottam el? Túl sokat voltam náluk? Túl gyakran szóltam bele? Vagy csak egyszerűen feleslegessé váltam?
A férjem, Lajos már tíz éve meghalt. Azóta Eszter és az unokám, Marci jelentették számomra az életet. Minden vasárnap együtt ebédeltünk, én vittem a levest, Eszter főzte a másodikat, Marci meg mindig segített teríteni. De mióta Gábor munkahelyet váltott és otthonról dolgozik, minden megváltozott.
Egyik este felhívtam Esztert.
– Kicsim, hiányzol… – kezdtem bizonytalanul.
– Anya, kérlek… Most tényleg szükségünk van egy kis térre. Gábor nagyon stresszes. Marci is sokat tanul. Majd szólok, ha jöhetsz – mondta gyorsan.
Letettem a telefont. A lakás hirtelen túl nagy lett rám. A falakon visszhangzottak a régi nevetések emlékei. Elővettem egy régi fényképet: Eszter kicsi volt még, Lajos ölében ült, én pedig mellettük mosolyogtam. Akkor még minden egyszerűnek tűnt.
A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem a balkonon, olvastam, néha elmentem sétálni a Margitszigetre. De minden nap vártam egy üzenetet Esztertől. Egyetlen szó is elég lett volna: „Gyere át!”
Egy vasárnap reggel végül csörgött a telefonom.
– Anya, ráérsz ma délután? Marci szeretné, ha együtt sütnénk palacsintát – mondta Eszter.
A szívem hevesen vert. Gyorsan összepakoltam: lekvár, kakaópor, egy kis házi túró. Amikor odaértem hozzájuk, Gábor éppen telefonált az erkélyen. Eszter kicsit feszülten mosolygott.
– Ne haragudj az elmúlt hetekért – mondta halkan. – Gábor tényleg nagyon ideges mostanában. És… néha úgy érzem, hogy nem tudok megfelelni mindenkinek.
Megsimogattam a kezét.
– Tudom, kicsim. Csak szeretnék része maradni az életeteknek.
Marci boldogan szaladt hozzám.
– Mama! Te csinálod a legjobb palacsintát! – kiáltotta.
Aznap este hazafelé menet mégis újra elöntött a bizonytalanság. Vajon tényleg segítek nekik? Vagy csak terhet jelentek? Egyre többször éreztem magam feleslegesnek ebben az új világban, ahol mindenki annyira óvja a saját terét.
Egyik nap váratlanul Gábor hívott fel.
– Mari néni… Beszélhetnénk? – kérdezte kissé feszengve.
– Persze, Gábor – feleltem meglepetten.
– Tudom, hogy nehéz ez most mindenkinek. De nekem tényleg fontos lenne néha egy kis csend itthon… Megpróbálnánk valami rendszert kialakítani? Hogy mikor jössz át?
Hallgattam egy pillanatig. Megértettem őt is – de közben úgy éreztem magam, mint akit kitettek a saját családjából.
– Rendben van – mondtam végül. – Csak annyit kérek: hadd lehessek ott néha spontán is. Ha Marcinak szüksége van rám… vagy ha Eszter beteg lesz…
Gábor bólintott.
– Megpróbáljuk megtalálni az arany középutat.
Azóta minden második hétvégén megyek hozzájuk. Néha még mindig fáj, amikor látom az ajtón azt a kis cetlit: „Kérjük, ne zavarjanak!” De igyekszem elfogadni: ez már nem az én otthonom, hanem az övéké. És talán ez így van rendjén.
Mégis… amikor este lefekszem és hallgatom a csendet, gyakran felteszem magamnak a kérdést:
„Vajon tényleg csak ennyi marad nekünk? Hol van az a határvonal, ahol már nem anya vagyok, csak vendég?”
Ti mit gondoltok? Meddig lehet alkalmazkodni úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat és a szeretteinket?