Hogyan találtam erőt a hitemben, amikor a rák mindent elvett – Az én történetem egy magyar kórházi ágyon

– Miért pont én? – suttogtam magam elé, miközben a kórházi neonfények rideg fehérsége bevilágította a szobát. A tű már a karomban volt, a kemoterápia lassan csordogált az ereimbe. Az első kezelés. Azt mondták, ez lesz a legnehezebb. De nem mondták el, hogy a félelem mennyire szorítja majd össze a torkomat.

Gábor ott ült mellettem, szorította a kezem. – Ne félj, Éva – mondta halkan. – Itt vagyok veled. Mindig itt leszek.

Nem tudtam ránézni. Féltem, hogy ha meglátom a szemében azt a fájdalmat, amit én is érzek, összeroppanok. Az orvosok hangja tompán szűrődött be az ajtón túl, valaki éppen egy másik beteggel vitatkozott arról, hogy ki mikor mehet haza. A magyar egészségügy valósága: túlterhelt nővérek, türelmetlen betegek, és én, aki csak azt szeretném, ha valaki azt mondaná: minden rendben lesz.

A diagnózis egy hónapja jött. Egy átlagos hétfő reggel volt, amikor a nőgyógyászom felhívott: – Éva, be kellene jönnie egy beszélgetésre. Nem várhat.

Azt hittem, csak valami rutinellenőrzés. De amikor leültem vele szemben, és megláttam az arcán azt a komolyságot… Akkor már tudtam. Rák. Egy szó, ami mindent megváltoztatott.

Az első napokban csak sírtam. Gábor próbált erős lenni helyettem is. Anyám minden nap főzött rám, de nem volt étvágyam. A lányom, Zsófi csak csendben ült mellettem esténként, néha megsimogatta a hajam – akkor még volt hajam.

Aztán jött a harag. Miért pont én? Miért most? Harmincnyolc éves vagyok! Még annyi tervem volt…

Egyik este Gábor leült mellém az ágyra.
– Éva, emlékszel még arra az esküvői napra? Amikor azt mondtuk: jóban-rosszban?
– Emlékszem – feleltem halkan.
– Ez most a rosszabbik. De együtt vagyunk benne.

Akkor először éreztem azt, hogy talán nem vagyok teljesen egyedül ebben az egészben.

A kezelések elkezdődtek. Minden alkalommal ugyanaz: várakozás a folyosón, ismerős arcok – más betegek –, akik ugyanúgy próbálnak bátor mosolyt erőltetni magukra. Egyikük, Marika néni mindig hozott nekem egy kis csokit. – Tudja, Évikém, az élet keserűségét néha édesíteni kell! – mondta nevetve.

De voltak napok, amikor semmi sem segített. Amikor hánytam egész éjjel, amikor úgy fájt minden porcikám, hogy csak sírni tudtam volna. Gábor ilyenkor is ott volt. Fogta a homlokomhoz a hideg vizes kendőt, és imádkozott halkan.

– Istenem, adj erőt Évának! – suttogta.

Sosem voltunk igazán vallásosak. De most valahogy szükségem lett rá. Egy este, amikor már mindenki aludt otthon, elővettem a régi imakönyvemet. Lapozgattam benne, kerestem valami kapaszkodót.

„Az Úr az én pásztorom…” – kezdtem olvasni. És ahogy mondtam magamban ezeket a szavakat, mintha valami melegség öntött volna el belülről.

A következő hetekben minden este imádkoztam. Nem kértem csodát – csak erőt ahhoz, hogy kibírjam a másnapot.

A családom is kezdett változni körülöttem. Anyám végre elfogadta, hogy nem tud mindent megoldani helyettem; Zsófi elkezdett beszélgetni velem arról is, amitől félt; Gábor pedig… ő lett az én sziklám.

De nem mindenki értette meg ezt az utat. A nővéremmel összevesztünk egy este.
– Miért nem próbálsz alternatív gyógymódokat? Miért bízol ennyire az orvosokban? – kérdezte dühösen.
– Mert nekem most erre van szükségem! – vágtam vissza könnyekkel a szememben.
– És mi van, ha nem elég?
– Akkor legalább tudom, hogy mindent megtettem!

Ezután hetekig nem beszéltünk. Fájt nagyon, de rájöttem: mindenkinek máshogy nehéz ezt feldolgozni.

A kezelések lassan véget értek. A hajam kihullott; kopaszon néztem vissza magamra a tükörben. Először undorodtam attól az idegentől, akit láttam. De Gábor odalépett mögém.
– Te vagy a legszebb nő ezen a világon – mondta komolyan.

Aztán elmosolyodtam. Talán tényleg nem csak a külső számít.

Most itt ülök otthon, már túl vagyok az utolsó kezelésen. Fáradt vagyok és még mindig félek attól, hogy visszatérhet a betegség. De már tudom: nem vagyok egyedül. A hitem és azok szeretete tart életben, akik mellettem állnak.

Vajon hányan vannak még Magyarországon olyanok, akik most ugyanígy küzdenek? És vajon el merjük-e mondani egymásnak: néha szabad félni is?