„Hetvenévesen végre magamért akarok élni – de lehet még újrakezdeni ennyi idősen?”

– Mama, miért vagy mindig ilyen szomorú mostanában? – kérdezte Anna, a legkisebb unokám, miközben az ölembe bújt a vasárnapi ebéd után. A hangja ártatlan volt, de a szavai úgy hasítottak belém, mintha tőrt döftek volna a szívembe.

Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a haját, és próbáltam mosolyogni. De belül üresség tátongott bennem. Hetvenéves vagyok, és most először érzem igazán: sosem éltem a saját életemet. Mindig másokért tettem mindent – előbb a szüleimért, aztán a férjemért, a gyerekeimért, végül az unokáimért. Most, hogy mindenki felnőtt és elment, csak én maradtam. És nem tudom, ki vagyok.

A férjem, Lajos, már tíz éve meghalt. A temetés után hónapokig csak vegetáltam. A gyerekeim – Zsuzsa és Gábor – mindketten Budapesten élnek, ritkán jönnek haza. Az unokáimat is csak ünnepekkor látom. A házunk nagy és üres lett. Minden reggel ugyanaz: felkelek, megfőzöm a kávét, kinézek az ablakon a kertbe, ahol Lajos rózsái már rég elvadultak.

A szomszédasszonyom, Marika néni néha átjön beszélgetni. Ő mindig azt mondja: „Jolánka, neked legalább van családod! Nekem senkim sincs.” De én csak bólintok. Nem érti, hogy lehet valaki magányos akkor is, ha körülötte van a családja – legalábbis papíron.

Egyik este Zsuzsa felhívott.
– Anya, jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.
– Jól vagyok – hazudtam reflexből.
– Tudod, ha szeretnél feljönni hozzánk pár napra…
– Nem akarok terhet jelenteni – vágtam rá gyorsan.
– Nem vagy te teher! Csak… aggódom érted.

Letettem a telefont, és sírni kezdtem. Nem tudom pontosan miért. Talán mert rájöttem: egész életemben csak adtam és adtam, de sosem kértem semmit magamnak. Mindig azt mondták: „Az anyák dolga az áldozat.” De mi van akkor, ha már nincs kinek áldozni?

Fiatalon tanítónő akartam lenni. Szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, meséket olvasni nekik, rajzolni velük. De apám azt mondta: „Jolánka, tanítónőből nem lehet megélni! Menj inkább varrónőnek.” Így lettem varrónő egy kis szövetkezetben. Ott ismertem meg Lajost is. Szerettem őt – legalábbis azt hittem –, de sosem volt igazi szenvedély köztünk. Inkább megszokásból maradtunk együtt.

A gyerekek születése után minden rólam szólt – vagyis róluk. Zsuzsa beteges volt kicsinek, Gábort meg mindig fegyelmezni kellett. Lajos dolgozott reggeltől estig, rám maradt minden házimunka és gondoskodás. Néha azt éreztem: eltűnök ebben az egészben.

Most pedig itt ülök egyedül ebben a hatalmas házban, és azon gondolkodom: mi lett volna, ha akkor kiállok magamért? Ha nem hagyom magam eltéríteni az álmaimtól? Ha egyszer az életben azt mondom: „Most én jövök!”

Egyik nap elhatároztam: elmegyek a városi könyvtárba. Régen imádtam olvasni, de évek óta nem vettem könyvet a kezembe. A könyvtáros lány kedvesen mosolygott rám.
– Miben segíthetek?
– Valami… valami olyat keresek, ami segít újrakezdeni – mondtam halkan.
Ő ajánlott néhány könyvet önismeretről és idős kori újrakezdésről. Hazavittem őket, és esténként olvasni kezdtem.

Közben Marika néni szólt, hogy indul egy nyugdíjas táncklub a művelődési házban.
– Gyere már el velem egyszer! – unszolt.
Elmentem. Az első alkalommal úgy éreztem magam, mint egy idegen bolygón. De aztán megszólított egy férfi – Béla bácsi –, aki megkérdezte:
– Táncol velem egyet?
Először nemet akartam mondani, de valami azt súgta: próbáld meg! Táncoltunk egy lassút. Rég nevettem annyit.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán még nincs minden veszve. Talán még lehet saját életem – még most is.

De másnap reggel újra rám tört az üresség. A gyerekeim nem értik, min megyek keresztül. Zsuzsa mindig csak azt mondja: „Anya, pihenj többet!” Gábor pedig ritkán hív fel egyáltalán.

Egy este Anna nálam aludt. Lefekvés előtt odabújt hozzám:
– Mama, te boldog vagy?
Nem tudtam mit felelni. Csak annyit mondtam:
– Régen boldog voltam… vagy legalábbis azt hittem.
Anna elaludt, én pedig egész éjjel forgolódtam.

Másnap reggel elhatároztam: változtatok. Először is rendbe hozom Lajos rózsáit a kertben. Aztán beiratkozom egy festőtanfolyamra a művelődési házban – mindig is szerettem volna festeni tanulni.

A festőtanfolyamon először ügyetlennek éreztem magam. De a tanárnéni bátorított:
– Jolánka néni, maga nagyon szépen látja a színeket! Ne adja fel!
Minden alkalommal egyre jobban ment. Egy nap Zsuzsa meglátogatta a tanfolyamot.
– Anya! Ezeket tényleg te festetted? – kérdezte döbbenten.
– Igen…
– Miért nem mondtad soha, hogy ilyen tehetséges vagy?
Csak vállat vontam.

Azóta minden héten festek valamit. Néha Marika nénivel együtt alkotunk, máskor csak ülök a kertben és figyelem a madarakat.

De még mindig ott van bennem a kérdés: vajon nem késő már? Lehet még hetvenévesen új életet kezdeni? Vagy örökre az maradok, aki mindig másokat szolgált?

Néha úgy érzem: igenis lehet változtatni – bármilyen késő is van. Máskor meg elönt a kétségbeesés és a magány.

Ti mit gondoltok? Lehet még hetvenévesen is újrakezdeni? Vagy tényleg le kell mondani arról, hogy valaha is igazán önmagunk lehessünk?