Hetven felett újrakezdeni: amikor a szerelem nem hoz boldogságot
– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsuzsa, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze remegett a csésze felett. A hangjában ott bujkált a harag és a kétségbeesés is.
– Igen, Zsuzsa, komolyan. Szeretem Bélát, és vele akarom tölteni az életem hátralévő részét – feleltem halkan, de határozottan. A szívem hevesen vert, mintha újra húszéves lennék, de a gyomromban ott kavargott a félelem is.
Hetvenhárom éves vagyok. Özvegyként éltem le az utóbbi tizenkét évet, és azt hittem, már csak az unokáim mosolya adhat örömet. De amikor Béla megjelent a nyugdíjasklubban, minden megváltozott. A hangja mély volt és nyugodt, a szemeiben pedig valami játékos fény csillant. Együtt nevettünk, beszélgettünk, sétáltunk a Margitszigeten. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem őket.
A családom azonban nem így látta. Zsuzsa szerint „ebben a korban már nem illik újrakezdeni”, és hogy „a barátság is elég lehetne”. A fiam, Gábor csak annyit mondott: – Anyu, nehogy valami szélhámos legyen! – És amikor bemutattam nekik Bélát, mindketten feszengtek, mintha valami szégyenletes dolgot tettem volna.
Az első karácsonyunk együtt maga volt a pokol. Az asztalnál csend volt, csak az evőeszközök csörgése hallatszott. Az unokáim sem kérdeztek semmit Béláról, inkább a telefonjukat nyomkodták. Zsuzsa végül felállt: – Anyu, nekünk ez így nagyon furcsa. Nem tudjuk elfogadni.
Béla próbált kedves lenni, viccelődött is: – Lányok, én nem harapok! – De csak kínos nevetés volt a válasz.
Aztán jöttek a pletykák is. A szomszéd Marika néni egyszer félrehívott: – Julika, hát te tényleg összeköltöztél azzal a Bélával? Mit szól ehhez a családod? – Mintha bűnt követtem volna el.
Béla viszont kitartott mellettem. Együtt mentünk piacra, főztünk, néha még táncoltunk is otthon a régi slágerekre. De egyre gyakrabban éreztem magam két tűz között. Ha a családommal voltam, hiányzott Béla; ha Bélával voltam, bűntudatom volt Zsuzsa miatt.
Egy nap Zsuzsa sírva hívott fel: – Anyu, az unokáidnak is szükségük van rád! Miért választod inkább azt az embert?
– Nem választok senkit helyettetek! Csak szeretnék boldog lenni még egy kicsit – mondtam neki remegő hangon.
De mintha nem értette volna meg. Egyre ritkábban látogattak meg. Gábor is csak röviden írt üzenetet: „Remélem jól vagy.”
Béla közben egyre többet panaszkodott: – Julika, én nem akarok mindig csak vendég lenni nálad. Költözzünk össze végleg!
Sokáig vacilláltam. Végül beadtam a derekam: eladtam a lakásomat, és hozzá költöztem Újpestre. A bútorokat elajándékoztam, csak néhány fényképet vittem magammal.
Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. Béla reggelente kávét főzött nekem, esténként együtt néztük a tévét. De hamarosan jöttek az apróbb viták: ki hogyan pakol el, ki mennyit költ boltban, mi legyen vasárnap ebédre.
A családom pedig teljesen eltávolodott tőlem. Zsuzsa egyszerűen nem vette fel a telefont. Az unokáimat csak Facebookon láttam: ballagásról képek, születésnapokról torták – nélkülem.
Egy este Béla ingerülten szólt rám: – Julika, ne sírj már megint miattuk! Itt vagyok neked én!
De valahogy mégis egyre magányosabb lettem. Hiába volt mellettem Béla, hiányzott a családom zaja, az unokák kacaja. Egyre többször gondoltam arra: vajon megérte-e mindent feladni ezért az új szerelemért?
Aztán Béla beteg lett. Hirtelen jött a baj: kórházba került, én pedig ott ültem mellette nap mint nap. A családom ekkor sem keresett. Egyedül maradtam az aggódással és a félelemmel.
Amikor Béla meghalt, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Már nem volt kihez hazamenni. A lakás idegen lett számomra; minden sarokban ott voltak az emlékek – de senki más.
Most itt ülök egyedül az ablak előtt, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna barátságot választani? Vagy minden életkorban jogunk van újra remélni és szeretni?
Mit gondoltok? Megérte kockáztatni mindent egy utolsó esélyért? Vagy inkább maradnom kellett volna abban a csendes magányban?