Hazatérés vagy Hazugság? Egy vidéki otthon, összetört álmok és családi sebek

– Nem értem, miért nem akarjátok kipróbálni legalább egy nyarat itt! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a porcelán bögrét. A fiam, Gergő, csak lesütötte a szemét, a menyem, Zsófi pedig idegesen babrált a telefonjával. A csend szinte fojtogató volt.

– Anya, tudod jól, hogy nekünk ott van a munkánk, a barátaink… – kezdte Gergő halkan, de én félbeszakítottam.

– És én? Én nem számítok? Azért dolgoztam évekig Németországban, hogy ezt a házat felépítsem nektek! Hogy legyen hova hazajönnötök! – A hangom remegett, és éreztem, ahogy a könnyek feszítik a szememet.

Azt mondják, az otthon ott van, ahol a szívünk. De mi van akkor, ha a szívem darabokra hullik az üres szobákban?

Tizenöt évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy elmegyek. Akkor még Gergő csak tizenkét éves volt. Az apja halála után nem maradt más választásom: el kellett tartanom magunkat. Németországban takarítottam, időseket gondoztam, minden fillért félretettem. Minden este azt képzeltem el, ahogy egyszer majd együtt ülünk a verandán, nézzük a naplementét a Tisza-parton, és boldogok vagyunk.

A ház minden téglája az én verejtékem. A kertben minden fa az én kezem munkája. Minden zugban ott van egy-egy emlék: Gergő első biciklije, az apja régi kalapja a fogason, anyám hímzett terítője az asztalon. Ez az otthon nekem mindent jelentett.

De most, amikor végre hazajöttem – amikor végre minden kész lett –, Gergő már felnőtt. Zsófit is megismerte az egyetemen, Pesten élnek egy pici albérletben. Mindig azt mondják: „Majd egyszer kijövünk hosszabb időre is.” De ez az „egyszer” sosem jön el.

– Anya, nem érted? Itt nincs semmi lehetőség – mondta Zsófi egyik este. – A városban dolgozunk, ott vannak a barátaink. Itt csak csend van meg magány.

– És én? – kérdeztem újra. – Én nem vagyok elég?

Gergő csak megölelt. Éreztem rajta azt a feszengést, amit mindig is gyűlöltem: mintha kötelességből tenné.

A faluban mindenki azt hitte, majd nagy családi élet lesz nálam. A szomszéd Marika néni mindig kérdezi: „Na, mikor jönnek már haza a fiadék?” Mindig csak mosolygok és hazudok valamit: „Hamarosan.” De belül összetörök minden alkalommal.

A napjaim most úgy telnek, mint egy rossz álom. Reggel kimegyek a kertbe, gondozom a rózsákat, de már nincs kinek mutogatni őket. Főzök egy nagy fazék levest – de csak magamnak merem ki. A házban visszhangzik minden lépésem.

Egyik este Gergő felhívott videón. Láttam mögötte a városi panelt: szürke falak, neonfények. Mesélte, mennyire elfoglaltak mostanában. Zsófi új állást kapott egy reklámügynökségnél. „Majd talán ősszel leugrunk egy hétvégére” – mondta.

Letettem a telefont és csak ültem a sötétben. Arra gondoltam: vajon tényleg hibáztam? Túl sokat vártam tőlük? Talán önző voltam abban hinni, hogy amit én otthonnak nevezek, az nekik is az lesz?

Másnap reggel Marika néni átjött egy tál süteménnyel.
– Látom, megint egyedül vagy – mondta együttérzően.
– Igen – feleltem halkan.
– Tudod, Ilonka – (mert így hívnak) –, az én lányom is Pesten él már tíz éve. Néha azt érzem, mintha csak vendég lennék az életében.

Leültünk a verandára és sokáig hallgattunk. Közben azon gondolkodtam: hányan vagyunk még így ebben az országban? Hányan építjük fel álmaink otthonát csak azért, hogy végül magányosan üljünk benne?

A faluban egyre több az üres ház. Az öregek meghalnak vagy elköltöznek idősek otthonába; a fiatalok mind mennek Pestre vagy külföldre. Néha úgy érzem, mintha lassan kihalna minden emlék ebből a helyből.

Egyik este levelet írtam Gergőnek:
„Fiam! Nem haragszom rátok. Csak szeretném tudni: mit jelent nektek az otthon? Nekem ez mindenem. De ha nektek máshol van az életetek, talán nekem is el kell engednem ezt az álmot… Szeretettel: Anya”

Nem válaszolt rögtön. Napokig vártam. Végül felhívott:
– Anya… Sajnálom. Nem akartunk fájdalmat okozni. De nekünk most ott van dolgunk… De szeretünk téged!

A hangjában őszinte volt a sajnálat – de tudtam: nem fog változni semmi.

Azóta próbálok új értelmet találni ennek az üres háznak. Néha átjön Marika néni vagy Pista bácsi sakkozni. Próbálok örülni annak is, ami van: hogy legalább van hova hazajönniük – ha egyszer mégis úgy döntenének.

De minden este felteszem magamnak a kérdést:
„Vajon tényleg lehet otthon ott, ahol már senki sem akar élni? Vagy csak magamat áltatom ezzel az álommal?”

Ti mit gondoltok? Az otthon tényleg csak egy hely – vagy azok jelentik igazán, akiket szeretünk?