Házak, amelyek nem otthonok: Egy örökség, egy család széthullása és az otthon jelentése
– Ez nem igazságos, Ivett! – csattant fel a hangja a nappaliban. Az unokatestvérem, Gábor állt velem szemben, vörös arccal, ökölbe szorított kézzel. – A nagyi mindig azt mondta, hogy a Bartók Béla úti lakás mindannyiunké lesz! Hogy képzeled, hogy csak úgy eladod?
A kezem remegett, ahogy a kulcsokat szorongattam. A szüleim temetése óta ez már a harmadik veszekedés volt a családban. A bátyám halála után minden rám maradt: a lakások, a bútorok, a fényképalbumok – és a családtagok haragja.
– Gábor, én nem akarok veszekedni – próbáltam halkan válaszolni. – De mindannyian tudjuk, hogy a végrendelet egyértelmű. A lakások rám szálltak. Nem tehetek róla.
– Dehogy nem! – vágott közbe az anyám húga, Zsuzsa néni. – Te mindig is önző voltál! Bezzeg amikor anyád még élt, akkor bezzeg mindenkinek segítettetek! Most meg csak a pénz számít?
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Gyerekkoromban Zsuzsa néni volt az, aki mindig megsimogatta a hajam, amikor sírtam. Most meg úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
Az örökség gondolata mindig valami megnyugvást jelentett számomra. Azt hittem, ha már nincs családom, legalább lesz egy biztos pontom az életben. Egy hely, amit otthonnak hívhatok. Ehelyett minden nap újabb harc lett.
A Bartók Béla úti lakásban nőttem fel. Ott tanultam biciklizni az udvaron, ott sütöttünk karácsonykor mézeskalácsot anyával és nagymamával. Most viszont Gábor és Zsuzsa néni minden alkalommal beállítanak, mintha joguk lenne hozzá.
– Ivett, legalább hadd maradjon itt Gábor! – könyörgött Zsuzsa néni egyik este. – Nincs hova mennie. Tudod jól, hogy elvált és nincs pénze albérletre.
– Nem lehet így élni! – fakadtam ki végül. – Ez nem otthon többé! Minden alkalommal, amikor bejövök ide, csak a veszekedést hallom!
Gábor csak nézett rám némán. Talán szégyellte magát, talán csak dühös volt. Nem tudtam eldönteni.
Az örökséghez tartozott még egy régi ház is Zuglóban. Ott lakott a nagymama utolsó éveiben. Amikor meghalt, azt hittem, legalább ott békén hagynak majd. De nem így lett.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan kopog az ajtómon. Kinyitottam: ott állt Zsuzsa néni és Gábor.
– Ivett, beszélnünk kell – mondta Zsuzsa néni feszülten. – A zuglói házban lakik egy régi ismerősöm fia. Megengedtem neki, hogy ott legyen pár hétig. Remélem nem baj.
– Hogyhogy megengedted? – kérdeztem döbbenten. – Az a ház az enyém! Miért nem szóltál?
– Mert te úgyis csak eladnád! Legalább valaki használja – vágta rá Gábor.
Azt éreztem, mintha mindenki csak kihasználna. Senki sem kérdezte meg tőlem, mit szeretnék. Senki sem gondolt arra, hogy nekem is fájdalmas elveszíteni mindent.
Azóta minden nap újabb konfliktus lett: ki használhatja a lakásokat? Ki viheti el a nagymama porcelánjait? Kié legyenek a családi fényképek?
Egy este leültem a Bartók Béla úti lakásban egyedül. Néztem a falon lógó régi képeket: anyám mosolyog rajtuk, apám ölében tartja a bátyámat. Éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon.
– Miért lett minden ilyen nehéz? – suttogtam magamnak.
Másnap reggel Gábor újra felhívott.
– Ivett, beszéljünk végre normálisan! Nem akarok veszekedni… Csak… félek, hogy elveszítek mindent.
Először hallottam ki őszinte félelmet a hangjából. Talán neki is fájdalmas ez az egész.
– Én is félek – mondtam csendesen. – De nem lehet így élni. Ha mindenki csak birtokolni akar valamit ebből az örökségből, akkor soha nem lesz békénk.
Csend lett a vonalban.
Azóta próbálunk beszélgetni. Néha sikerül nyugodtan szót érteni, máskor újra előtörnek a régi sérelmek.
A legnehezebb mégis az volt rájönni: ezek a házak már nem otthonok többé. Csak falak és bútorok maradtak belőlük – és rengeteg fájdalom.
Most itt ülök egy üres szobában, körülöttem dobozokba csomagolt emlékekkel. Próbálom eldönteni: eladjam mindet és új életet kezdjek? Vagy harcoljak tovább egy olyan családért, amely talán már sosem lesz ugyanaz?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még ebből igazi otthon? Vagy az otthon csak egy érzés, amit már elvesztettem?