Hazahozni Anyát: Egy döntés, amit sosem felejtek el

– Nem akarok itt maradni, Zsuzsi! – Anyám hangja remegett, ahogy a nappalim közepén állt, kezében a régi, kopott táskájával. A szívem összeszorult, de próbáltam erős maradni.

– Anya, kérlek, próbáld meg! Itt minden könnyebb lesz neked. Közelebb vagyok, tudok segíteni – mondtam halkan, de már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben.

Egy hónappal ezelőtt hoztam el anyámat, Ilonát a kis borsodi faluból Budapestre. Apám halála után egyedül maradt, és én – egyetlen gyereke – kötelességemnek éreztem, hogy gondoskodjak róla. A barátaim, kollégáim mind azt mondták: „Zsuzsi, ez természetes. Egy jó lány ezt teszi.” De senki sem mondta el, milyen nehéz lesz.

Az első napokban minden új volt neki: a villamos zaja, a szomszédok idegensége, a lakás szűkössége. Én dolgoztam egész nap az irodában, ő pedig magányosan üldögélt a kanapén, néha a tévét bámulta, néha csak az ablakon nézett ki. Este fáradtan értem haza, és próbáltam beszélgetni vele.

– Miért nem jössz le sétálni? – kérdeztem egyik este.
– Itt? Ezek között az idegenek között? – rázta meg a fejét. – A faluban mindenki ismer mindenkit. Itt még a szomszéd se köszön.

Próbáltam türelmes lenni. Főztem neki levest, amit szeretett, vettem neki virágot a piacról. De minden apró gesztusom csak még jobban kiemelte a különbséget a régi és az új élete között.

Egyik este, amikor hazaértem, sírva találtam a konyhában.
– Mi baj van? – kérdeztem aggódva.
– Nem találom a helyem itt. Hiányzik a kertem, hiányzik Marika néni a szomszédból… még az is hiányzik, hogy reggelente hallom a kakast – zokogta.

A szívem megszakadt. Tudtam, hogy igaza van. Én is éreztem a feszültséget: reggelente sietve készítettem neki reggelit, aztán rohantam dolgozni. Délután fáradtan értem haza, és már nem volt türelmem meghallgatni ugyanazokat a történeteket újra és újra. Egyre többször kaptam magam azon, hogy ingerült vagyok vele.

Egy vasárnap délután összevesztünk.
– Nem vagyok neked teher? – kérdezte halkan.
– Nem erről van szó! Csak… nehéz nekem is. Próbálok mindent jól csinálni! – kiabáltam vissza.
– Akkor vigyél haza! – mondta csendesen.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl nagy fába vágtam a fejszém? Másnap felhívtam Marika nénit, anyám régi barátnőjét.
– Ilona nagyon hiányzik nekünk – mondta. – Itt mindig van társaság. Gyerekkorod óta tudom: ő vidéki asszony marad örökre.

A döntés lassan érlelődött bennem. Egyik reggel leültem anyámmal reggelizni.
– Anya… ha szeretnéd, hazaviszlek. Nem akarom, hogy boldogtalan legyél miattam.
Könnyek csillogtak a szemében.
– Köszönöm, Zsuzsi. Tudom, hogy szeretsz. De én ott érzem magam otthon igazán.

A visszaút csendes volt. Amikor megérkeztünk a kis házhoz, Marika néni már várta őt friss pogácsával. Anyám arca felderült; először láttam mosolyogni hetek óta.

Hazafelé vezetve sírtam. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. A barátaim nem értették: „Hogy tehetted ezt? Hogy hagyhattad magára?” De ők nem látták azt az ürességet anyám szemében Budapesten.

Azóta minden hétvégén meglátogatom őt. Néha együtt főzünk lecsót, néha csak ülünk a kertben és hallgatjuk a madarakat. Már nem akarom megváltoztatni őt – elfogadom olyannak, amilyen.

Néha még most is elgondolkodom: vajon tényleg rossz döntést hoztam? Vagy éppen ez volt az igazi szeretet próbája?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e jól dönteni ilyen helyzetben?