Hatvan után: Tíz dolog, amit elengedtem – és a megbánás, ami utolért

– Anya, miért nem jössz el Márk születésnapjára? – kérdezte a lányom, Dóra, miközben a telefonban hallottam, ahogy Márk a háttérben nevet.

– Nem érzem magam jól, kicsim. Talán majd jövőre… – hazudtam. Valójában csak féltem. Féltem attól, hogy már nem vagyok része az életüknek úgy, mint régen. Hatvanöt éves vagyok, és az utóbbi években egyre több mindent engedtem el. Azt hittem, így könnyebb lesz. Hogy ha kevesebb dologhoz ragaszkodom, kevésbé fog fájni az elmúlás. De most, ahogy a régi karosszékemben ülök a panelház harmadik emeletén, csak a csend vesz körül – és a megbánás.

Az első dolog, amit elengedtem, az a munkám volt. Negyven évig dolgoztam könyvelőként egy kis budapesti cégnél. Amikor nyugdíjba mentem, mindenki azt mondta: „Most végre pihenhetsz!” De senki nem mondta el, hogy mit kezdjek azzal az űrrel, ami utána marad. Az első hónapokban még élveztem a szabadságot – aztán egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy fölösleges bútordarab.

A második dolog a barátságok voltak. Régen minden pénteken találkoztunk a lányokkal – Marika, Zsuzsa és én –, de ahogy teltek az évek, egyre ritkábban hívtuk egymást. „Majd jövő héten!” – mondtuk mindig. Aztán egyszer csak már senki nem hívott.

A harmadik dolog a hitem volt abban, hogy még bármi igazán jó történhet velem. A férjem, Laci halála után úgy éreztem, mintha egy részem vele halt volna meg. A gyerekeim felnőttek, saját életük lett. Én pedig csak ültem a csendben.

A negyedik dolog az egészségem volt. Mindig azt hittem, hogy majd időben elkezdek mozogni, odafigyelek magamra. De mindig volt valami fontosabb: munka, család, főzés. Most pedig már minden lépcsőfok kihívás.

Az ötödik dolog a türelmem volt. Régen könnyen nevettem a gyerekek csínytevésein vagy Laci viccein. Most viszont minden apróság bosszantani kezdett – főleg magamban.

A hatodik dolog a kíváncsiságom volt. Régen szerettem új dolgokat kipróbálni: festeni tanultam, kertészkedtem a teleken. Most már csak nézem az ablakból az embereket.

A hetedik dolog a remény volt arra, hogy egyszer még közelebb kerülhetek Dórához és Gáborhoz. Gyakran érzem úgy, hogy idegenek lettünk egymásnak. Ők mindig sietnek – én pedig csak várom a hívásukat.

A nyolcadik dolog a múltam volt. Megpróbáltam elengedni mindazt, ami fájt: Laci halálát, anyám szigorúságát, azt a sok kimondatlan szót. De minél inkább próbáltam felejteni, annál jobban kísértett.

A kilencedik dolog az álmaim voltak. Fiatalon arról álmodtam, hogy egyszer majd tengerparton sétálok vagy megtanulok zongorázni. Most már csak arról álmodom néha éjszaka – de reggelre mindig elfelejtem.

A tizedik dolog pedig önmagam voltam. Az a nő, aki valaha voltam: bátor, kíváncsi és szeretetteljes. Most csak egy árnyék vagyok önmagamhoz képest.

Egyik este Dóra váratlanul beállított hozzám.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze – mondtam feszülten.

Leült mellém a kanapéra.

– Tudom, hogy mostanában távolságtartó vagy. De hiányzol nekünk. Márknak is… nekem is.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem őt – azt a nőt, akit én neveltem fel –, és rájöttem: talán nem csak én engedtem el őket. Ők is elengedtek engem.

– Sajnálom – suttogtam végül.

– Miért? – kérdezte Dóra.

– Mert azt hittem, ha kevesebb dologhoz ragaszkodom, kevésbé fog fájni… De most úgy érzem, minden elvesztett dologgal egy darabot is elvesztettem magamból.

Dóra megfogta a kezem.

– Még nem késő visszaszerezni őket – mondta halkan.

Aznap este sokáig gondolkodtam azon, vajon tényleg lehet-e még újrakezdeni hatvan felett? Visszaszerezhetem-e mindazt, amit elengedtem? Vagy örökre elveszítettem őket?

Ti mit gondoltok? Van még esély újrakezdeni ennyi idősen? Vagy tényleg jobb néha elengedni mindent?