„Hatvan felett újra szerelmes lettem – és mindenki kinevetett” – Egy magyar özvegy vallomása

– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Marta, a lányom, miközben az asztalra tette a kávéscsészét. A hangjában ott csengett az a türelmetlen, lekezelő él, amit utoljára akkor hallottam tőle, amikor tizenhat évesen titokban cigarettázott a garázsban, és lebuktattam.

– Igen, komolyan – feleltem halkan, de határozottan. – Szeretem Lajost.

A nappali ablakán keresztül beszűrődött a májusi napfény, de a szobában mégis fagyos volt a levegő. Krzysztof – vagy ahogy mindenki hívja, Krisi – csak nézett rám, mintha valami különös lényt látna. Aztán felnevetett.

– Anyu, te hatvanhárom éves vagy! – mondta. – Mit akarsz ezzel a Lajossal? Táncolni a diszkóban?

A szívem összeszorult. Hét éve vagyok egyedül. Hét hosszú év telt el azóta, hogy András – az én csendes, megbízható férjem – egyik pillanatról a másikra elment. Egy reggel még együtt ittuk a kávét, este már nem volt többé. Zokogva ültem a kórház folyosóján, amikor közölték: szívinfarktus. Azóta minden napom egyforma volt: munka az önkormányzatnál, bevásárlás, főzés, néha egy-egy telefon a gyerekektől. Ünnepekkor összegyűltünk ugyan, de már nem volt igazi család.

A magány lassan bekúszott az életembe. Először csak esténként éreztem, amikor leültem a kanapéra és senki sem szólt hozzám. Aztán már nappal is. A barátnőim közül sokan vidékre költöztek vagy az unokáikkal foglalkoztak. Én pedig csak ültem a lakásban és hallgattam a csendet.

Lajost a könyvtárban ismertem meg. Egyik pénteken odajött hozzám, miközben a polcok között keresgéltem valami olvasnivalót.

– Elnézést, segítene megtalálni Márai Sándor egyik könyvét? – kérdezte mosolyogva.

A hangja meleg volt és barátságos. Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő is özvegy, két éve veszítette el a feleségét. Elhívott egy kávéra. Először nemet mondtam – mit gondolnának rólam az emberek? De aztán mégis igent mondtam.

Az első találkozás után jöttek a séták a Városligetben, hosszú beszélgetések a padon ülve, nevetés és könnyek is. Lajos figyelmes volt és kedves. Úgy nézett rám, ahogy már nagyon régen senki. Úgy éreztem magam mellette, mint egy fiatal lány.

Amikor először meséltem róla Martának telefonon, csak annyit mondott: „Örülök neked, anya.” De amikor kiderült, hogy Lajos nálam is aludt néha – nos, akkor kezdődött az igazi vihar.

– Ez nem normális! – kiabálta Marta egy vasárnapi ebédnél. – Mit szólnak majd az unokák? Mit mondjak nekik?

Krisztián csak vállat vont.

– Anya felnőtt nő – mondta halkan –, hadd csinálja azt, amit akar.

De láttam rajta is a zavart. Az unokáim furcsán néztek rám, amikor Lajos szóba került. A szomszéd Marika néni is megjegyezte egyszer: „Jól van Magdi, csak vigyázz! Az ilyen férfiak csak kihasználják az embert.”

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg nevetséges vagyok? Túl öreg vagyok ahhoz, hogy újra szeressek? Vagy csak irigyek rám azok, akik már lemondtak minden örömről?

Lajos türelmes volt velem. Egyik este átölelt és azt mondta:

– Magdi, én nem akarok mást, csak veled lenni. Nem érdekelnek mások véleményei.

Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy boldog vagyok-e vagy inkább szégyellem magam.

A gyerekeim egyre ritkábban hívtak fel. Az unokáim is elmaradoztak. A barátnőim közül többen elfordultak tőlem.

Egyedül maradtam Lajossal és a saját érzéseimmel.

Aztán egy nap Marta felhívott:

– Anya… beszélhetünk?

Eljött hozzám. Leültünk a konyhában.

– Sajnálom – mondta halkan –, csak féltelek. Nem akarom, hogy valaki kihasználjon téged… De ha tényleg boldog vagy vele…

Megfogtam a kezét.

– Boldog vagyok – mondtam –, először hét év után.

Azóta lassan elfogadták Lajost. De még mindig érzem néha a tekinteteket az utcán, a suttogást a házban.

De már nem érdekel annyira.

Mert rájöttem: az élet túl rövid ahhoz, hogy mások véleménye szerint éljünk.

Vajon tényleg bűn hatvan felett újra szerelmesnek lenni? Vagy csak félünk attól, hogy boldogok legyünk? Várom a ti gondolataitokat…