Hatvan felett újra szerelmes lettem – de ki is volt valójában az a férfi, aki elrabolta a szívemet?

– Marika néni, jön a postás! – kiáltott le a lépcsőházból a szomszéd kislány, Emese. A hangja visszhangzott a csendes, dohos folyosón, ahol már évek óta csak az órák kattogása és a lift nyikorgása törte meg a némaságot. Aznap is, mint minden reggel, egyedül ültem a konyhában, két csészét tettem ki az asztalra. Az egyikbe teát töltöttem, a másik üresen maradt. Azóta csinálom ezt, mióta Laci elment. Néha úgy érzem, ha abbahagynám, végleg eltűnne mellőlem.

A postás, Gábor, mindig mosolygott rám. Először csak udvarias volt, aztán egyre többször maradt beszélgetni. Egyik reggel hozott nekem egy csokor orgonát. – Tudja, Marika néni, ezek mindig magára emlékeztetnek – mondta halkan. Elpirultam, mint egy kamaszlány. Hatvanhárom éves vagyok, özvegy, két felnőtt gyerekkel és három unokával. Azt hittem, az én életemben már nem lesz helye semminek, ami új vagy izgalmas.

A gyerekeim ritkán látogatnak. Zsuzsa Németországban él, Péter meg itt Budapesten, de mindig dolgozik. Az unokáimat csak ünnepekkor látom. A házban mindenki ismer mindenkit, de mégis mindenki magányos. A férjem halála után hónapokig csak vegetáltam. Aztán jött Gábor.

Egyik délután leültünk a parkban egy padra. – Marika néni, maga olyan szép – mondta hirtelen. Nevettem, de belül sírtam. Olyan régen mondta nekem bárki is ilyet! Elmesélte az életét: elvált, egyedül él, a lánya külföldön dolgozik. Megértettem őt. Egyik este meghívott magához vacsorára. Töltött káposztát főzött – pont úgy, ahogy Laci szerette.

A kapcsolatunk titokban kezdődött. Nem akartam, hogy a gyerekeim megtudják. Féltem az ítéletüktől: mit szólnak majd hozzá? Egy hatvanhárom éves asszony újra szerelmes? Aztán egy nap Zsuzsa váratlanul hazajött. A nappaliban talált ránk – Gábor éppen a kezemet fogta.

– Anya! Ez meg ki? – kérdezte döbbenten.
– Ő… ő Gábor – hebegtem.
– A postás? – kérdezte gúnyosan.
– Igen… de több annál.

Zsuzsa napokig nem szólt hozzám. Péter sem értette. – Anya, biztos ez jó ötlet? Mit tudsz te erről az emberről? – kérdezte aggódva.

Azt hittem, mindent tudok róla. De aztán egy este Gábor furcsán viselkedett. Ideges volt, nem nézett a szemembe. Kérdeztem tőle:
– Mi baj van?
– Marika… van valami, amit el kell mondanom.

Kiderült: Gábor évekkel ezelőtt börtönben ült. Egy régi ügy miatt – azt mondta, ártatlanul keveredett bele egy csalási ügybe a testvére miatt. De a bíróság nem hitt neki. Azóta próbál tiszta lappal élni.

Összetörtem. Napokig nem tudtam aludni. Vajon tényleg lehet újrakezdeni valakivel, akinek ilyen múltja van? Mit szólnak majd a szomszédok? Mit gondolnak majd rólam a gyerekeim?

Gábor sírt előttem. – Marika, maga az első ember hosszú évek óta, akiben bízni tudok. Kérem… ne hagyjon el!

A szívem szakadt meg érte. De ott volt bennem a félelem is: mi van, ha újra hazudik? Mi van, ha veszélyt jelent rám vagy a családomra?

Egy este Péter átjött hozzám.
– Anya… én csak azt akarom, hogy boldog légy. De félek tőle.
– Én is félek – vallottam be könnyeimmel küszködve.

Hetekig őrlődtem. Gábor minden nap írt nekem levelet – kézzel írt sorokat hagyott a postaládámban: „Marika, nélküled üres az életem.” Egyik reggel ott állt az ajtóm előtt egy szál rózsával.
– Kérem… adjon nekem még egy esélyt!

Megöleltem őt. Úgy sírtam a vállán, mint egy gyerek.

A gyerekeim lassan elfogadták őt – vagy legalábbis megtanultak együtt élni vele. A szomszédok suttogtak mögöttem: „Nézd csak, Marika néni új pasija…” De már nem érdekelt.

Most itt ülök a konyhában két csésze tea mellett – de már mindkettő tele van. Néha még mindig félek: vajon jól döntöttem? Lehet-e boldogságot építeni egy ilyen múltra? De amikor Gábor rám mosolyog és megszorítja a kezemet, úgy érzem: igenis lehet.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent annak, akit igazán szeretünk? Vagy vannak határok, amiket soha nem léphetünk át?