Hatvan év magány után: Vajon lehet még újrakezdeni az életet?

– Te tényleg azt hiszed, hogy most, hatvanévesen még képes vagy megváltozni? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A hangjában nem volt rosszindulat, inkább csak fáradt hitetlenség.

– Nem tudom, anya – sóhajtottam. – De azt hiszem, végre szeretnék valamit másképp csinálni.

Mindig is különcnek tartottak. A barátaim – Gábor, Laci, Zsuzsa – már rég családot alapítottak, gyerekeik vannak, unokáik születnek. Én viszont sosem éreztem késztetést arra, hogy megházasodjak vagy apává váljak. Nem mintha nem lettek volna nők az életemben – voltak, persze –, de valahogy sosem éreztem azt a bizonyosságot. Mindig féltem attól, hogy elveszítem önmagam.

Aztán fél évvel ezelőtt megismertem Katát. Egy könyvbemutatón futottunk össze a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ő volt az egyetlen, aki hangosan nevetett egy különösen száraz viccen. Odamentem hozzá, és valami egészen furcsa érzés kerített hatalmába: mintha végre hazaértem volna. Kata ötvenhárom éves, elvált, két felnőtt gyereke van. Az első pillanattól kezdve nyíltan beszélt a múltjáról – arról is, hogy mennyire fél újra bízni valakiben.

Az első randink után napokig nem tudtam aludni. Újra fiatalnak éreztem magam, de közben ott motoszkált bennem a félelem: vajon képes vagyok-e még szeretni? Vagy csak menekülök a magány elől?

A baráti körömben is vegyes volt a fogadtatás. Laci egyszerűen kinevetett:

– Te? Most akarsz családot? Ugyan már! Neked ez nem való.

Zsuzsa viszont bátorított:

– Sosem késő! Ha boldog vagy vele, miért ne?

De a legnehezebb mégis anyám volt. Ő mindig azt szerette volna, ha unokái születnek. Most pedig csak annyit mondott:

– Nehogy megbántsd azt a nőt! Az ilyen korban már mindenki sérülékenyebb.

Kata és én egyre több időt töltöttünk együtt. Sétáltunk a Margitszigeten, főztünk egymásnak, és órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Egy este azonban minden megváltozott.

– Szeretném, ha megismernéd a gyerekeimet – mondta halkan.

Megijedtem. Mit mondhatnék két harmincas felnőttnek? Hogy sosem voltam férj vagy apa? Hogy fogalmam sincs arról, hogyan kell családban élni?

A találkozó kínosan indult. Kata lánya, Dóri szúrós szemmel nézett rám:

– Maga tényleg komolyan gondolja ezt anyámmal? Vagy csak unatkozik?

Nem tudtam mit felelni. Csak annyit mondtam:

– Nem tudom, mit hoz a jövő. De szeretném boldoggá tenni Katát.

A fia, András csendben maradt egész este. Csak akkor szólalt meg, amikor már indultam volna haza:

– Tudja, apám is azt mondta mindig, hogy majd egyszer megváltozik. De sosem tette.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg képes vagyok-e változni? Vagy csak áltatom magam?

Kata másnap felhívott.

– Ne haragudj rájuk! Csak féltenek engem.

– Értem – mondtam halkan –, de én is félek. Félek attól, hogy elrontom.

– Mindannyian félünk – felelte –, de ha nem próbáljuk meg, sosem tudjuk meg.

Azóta eltelt három hónap. Együtt élünk Katával egy kis lakásban Zuglóban. Minden nap új kihívás: megtanulni alkalmazkodni valakihez, akinek már megvannak a maga szokásai; elfogadni a múltját; és elhinni, hogy nekem is lehet még jövőm.

Néha még most is rám tör a magány érzése – főleg amikor látom Katát a gyerekeivel nevetni, és rájövök: én ebből kimaradtam. De aztán eszembe jut az első találkozásunk, és tudom: nem akarok többé egyedül lenni.

Lehet-e hatvanévesen újrakezdeni? Vagy csak áltatom magam azzal, hogy még van időm boldog lenni? Vajon ti mit tennétek a helyemben?