Hat év a kanapén: Egy házasság története egy magyar „kanapékirály” mellett

– Gábor, kérlek, legalább most gyere vacsorázni! – kiáltottam be a nappaliba, miközben a rántott hús már kihűlt az asztalon. A tévéből harsogott a meccs, Gábor pedig, ahogy minden este, csak legyintett.

– Mindjárt, csak még ezt megnézem! – válaszolta fáradtan, anélkül, hogy rám nézett volna.

Hat éve vagyunk házasok. Hat éve minden napom ugyanígy telik: reggel korán kelek, dolgozom, bevásárolok, főzök, mosok, takarítok. Gábor is dolgozik persze – egy irodában ül egész nap –, de amint hazaér, ledobja magát a kanapéra, és onnan fel sem kel estig. Néha úgy érzem, mintha egyedül élnék ebben a lakásban.

Az elején még próbáltam viccelődni vele:

– Te vagy a kanapékirály! – mondtam nevetve.

Ő csak mosolygott, és visszafordult a képernyőhöz. Aztán egyre kevésbé volt vicces. Egyre inkább fájt.

A barátnőim kérdezték:

– Miért nem csináltok valamit együtt? Menjetek el kirándulni, moziba!

Próbáltam. Javasoltam hétvégi programokat, közös főzést, társasjátékot. Mindig ugyanaz volt a válasz:

– Fáradt vagyok. Majd máskor. Most hadd pihenjek.

Egy idő után már nem is kérdeztem. Csak néztem őt esténként: ahogy elterül a kanapén, sörrel a kezében, szinte eggyé válik a bútorral. Néha azon gondolkodtam, vajon észrevenné-e, ha egyszer csak eltűnnék.

A szüleim is aggódtak értem. Anyám egyszer félrehívott:

– Kislányom, ez nem élet! Egy férfi nem lehet ennyire közömbös! Nem ezt érdemled.

De én makacs voltam. Hittem abban, hogy majd változik. Hogy csak egy nehezebb időszakon megyünk keresztül.

A fordulópont tavaly télen jött el. Egyik este hazamentem egy hosszú nap után – hóvihar volt, csúszott az út, majdnem elestem a lépcsőházban –, és Gábor ugyanott feküdt, ahol reggel hagytam. A vacsora kihűlt, ő pedig rám sem nézett.

– Gábor, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Most nem jó – morogta.

Valami eltört bennem. Aznap este sírva aludtam el.

Másnap reggel elhatároztam: változtatni fogok. Elmentem egy pszichológushoz. Elmondtam neki mindent: a magányt, az elhanyagoltságot, azt, hogy már nem érzem magam nőnek mellette.

– Próbált beszélni vele erről? – kérdezte a doktornő.

– Igen… de mindig elutasít.

– És maga mit szeretne igazán?

Nem tudtam válaszolni. Csak azt tudtam: így nem mehet tovább.

Hazamentem, és leültem Gábor mellé a kanapéra. Kikapcsoltam a tévét.

– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.

Először dühös lett:

– Miért kell mindig veszekedni? Nem lehet egyszerűen pihenni?

– Hat éve pihensz! Hat éve várok rád! – kiabáltam vissza könnyekkel a szememben. – Észre sem veszed, hogy elveszítesz engem?

Csend lett. Gábor csak nézett rám döbbenten.

– Nem tudom… mit akarsz tőlem – mondta végül halkan.

– Egy férjet akarok. Egy társat. Nem egy bútordarabot!

Aznap este először aludtunk külön szobában.

A következő hetekben próbált változtatni. Elmentünk sétálni egyszer-kétszer, de mindig visszatért a régi szokásaihoz. Éreztem: ez már nem fog menni.

Egy hónap múlva kimondtam:

– El akarok válni.

Nem volt nagy jelenet. Gábor csak bólintott.

Most egyedül élek egy kis albérletben Zuglóban. Néha még hiányzik az ismerős csend – de inkább vagyok magányos egyedül, mint ketten valakivel, aki már rég elvesztett engem.

Sokan azt mondják: „Legalább próbáltad.” De vajon tényleg mindent megtettem? Vagy túl sokáig vártam arra, hogy valaki más változzon helyettem?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig érdemes kitartani valaki mellett, aki már feladta önmagát – és vele együtt minket is?