„Harminc év után elhagyott a férjem, majd három év múlva visszatért – mit tegyek most?”

– Erzsi, én… én nem tudom tovább csinálni – mondta Péter, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében remegett a csésze. A kávé kihűlt, a szavak viszont forrók voltak, mint a nyári vihar.

Ott ültem vele szemben, 61 évesen, harminc év házasság után. A falon még ott lógott az esküvői képünk: fiatalok, reményteliek, tele tervekkel. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen mondatot hallok tőle.

– Mit jelent ez? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Elmegyek. Nem vagyok boldog. Sajnálom. – A szeme elkerülte az enyémet.

A világom összedőlt. A gyerekeink már felnőttek, Zsuzsi Németországban él, Gábor Budapesten dolgozik, ritkán látom őket. Az unokáimat is csak videóhívásban ölelhettem át. Most pedig Péter is elmegy? Mi marad nekem?

Az első hetekben csak vegetáltam. Minden reggel ugyanaz: felkeltem, főztem egy kávét két csészével – aztán rájöttem, hogy már csak egy kell. A lakás hirtelen túl nagy lett. Minden tárgy Péterre emlékeztetett: a kedvenc bögréje, a régi sakk-készlet, amit együtt vettünk a Balatonon.

A barátnőim próbáltak segíteni. Marika áthívott sütizni, Ica elvitt sétálni a Margitszigetre. De amikor este becsuktam magam mögött az ajtót, újra rám tört a magány. Néha sírtam is – hangosan, mint egy gyerek.

A család sem könnyítette meg a helyzetet. Zsuzsi azt mondta: „Anya, ne hagyd magad! Menj társaságba!” Gábor viszont dühös volt Péterre: „Ha egyszer elment, ne engedd vissza! Megérdemled a boldogságot.”

Eltelt három év. Megtanultam egyedül élni. Eljártam nyugdíjas klubba, megtanultam horgolni, sőt még egy kis kertet is kialakítottam az erkélyen. Néha már egészen jól éreztem magam – de a magány sosem múlt el teljesen.

Egyik péntek délután csöngettek. Kinyitottam az ajtót – és ott állt Péter. Megöregedett, a haja teljesen ősz volt, de a szeme ugyanúgy csillogott.

– Erzsi… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Beengedtem. Leültünk ugyanahhoz az asztalhoz, ahol három éve mindent elvesztettem.

– Sajnálom – kezdte. – Hibáztam. Azt hittem, máshol boldogabb leszek… de csak ürességet találtam. Hiányzol. Hiányzik a családunk, a közös reggelek… minden.

Hallgattam. A szívem hevesen vert – harag, fájdalom és valami halvány remény keveredett bennem.

– Mit akarsz most? – kérdeztem végül.

– Második esélyt. Tudom, hogy nem érdemlem meg… de szeretnék hazajönni.

A fejem zsongott. Eszembe jutottak az egyedül töltött esték, a könnyeim… és az is, hogy mennyire hiányzott ő nekem is.

A gyerekeim reakciója sem maradt el. Zsuzsi örült: „Anya, ha szereted még, próbáld meg!” Gábor viszont kiborult: „Ez nevetséges! Hogy bízhatnál benne újra?”

Péter próbált mindent jóvátenni. Segített a ház körül, eljárt velem piacra, még főzni is megtanult – valahogy más lett, türelmesebb, figyelmesebb.

De bennem ott volt a félelem: mi van, ha újra elmegy? Mi van, ha csak az idő múlása miatt tért vissza? Vajon képes vagyok-e megbocsátani neki?

Egy este leültünk beszélgetni.

– Erzsi – mondta halkan –, tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Nem kérek bocsánatot azért, amit tettem – mert nincs rá mentség –, csak azt kérem: adj egy esélyt arra, hogy bebizonyítsam, változtam.

Néztem őt. Láttam rajta az őszinte bánatot – és azt is, hogy tényleg szeretne mindent helyrehozni.

Azóta együtt próbáljuk újraépíteni az életünket. Nem könnyű – minden nap küzdelem önmagammal és az emlékekkel. De talán megéri…

Vajon tényleg lehet újrakezdeni ennyi év után? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást? Ti mit tennétek a helyemben?