„Harminc év után elhagyott a férjem egy fiatalabbért – de a fiaim szavai törték össze igazán a szívem”

– Anya, ne csináld ezt! – kiáltotta Gergő, miközben a nappali közepén álltam, remegő kézzel markolva a telefonomat. A hangja tele volt feszültséggel, de nem értettem, miért haragszik rám. Aznap este minden olyan átlagosnak indult: vacsorát főztem, a tévében ment a híradó, és vártam, hogy László hazaérjen. De ő nem jött. Ehelyett egy üzenet érkezett: „Sajnálom, de nem tudok tovább így élni. Szerettem volna elmondani személyesen, de gyáva vagyok. Elmegyek. Ne keresd.”

Az üzenet után percekig csak álltam ott, mintha valaki kiütötte volna alólam a talajt. Harminc év házasság, két felnőtt fiú, közös emlékek – mindez egyetlen mondatban semmivé lett. A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon, amikor Gergő és Balázs hazaértek. Mindketten látták rajtam, hogy valami baj van.

– Mi történt? – kérdezte Balázs aggódva.

– Apátok… elment – suttogtam. – Egy másik nő miatt.

A csend, ami ezután következett, szinte fojtogató volt. Azt hittem, hogy a fiaim mellém állnak majd, átölelnek, és együtt sírunk. Ehelyett Gergő hangja tört meg először:

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! Biztos csak félreérted. Apa sosem tenne ilyet.

– De megtette – mondtam halkan, és megmutattam nekik az üzenetet.

Balázs arca elkomorult. – Talán te is hibás vagy ebben – mondta halkan. – Az utóbbi időben mindig csak panaszkodtál rá. Lehet, hogy elege lett.

Mintha kést döftek volna a szívembe. Az én fiaim… azok a fiúk, akiket a világon mindennél jobban szerettem, most engem hibáztatnak azért, mert az apjuk elhagyott egy fiatalabb nőért? Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, miközben ők egymással vitatkoztak arról, ki mit gondol erről az egészről.

Aznap este egyedül maradtam a nappaliban. A ház minden zuga Lászlóra emlékeztetett: a fotel, ahol esténként olvasott; a konyhaasztal, ahol együtt reggeliztünk; a kert, amit együtt építettünk fel. Próbáltam visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor minden elromlott – de nem találtam semmit. Mindig igyekeztem jó feleség lenni: főztem, mostam rájuk, támogattam őket mindenben. Talán túl sokat panaszkodtam? Túl sokszor mondtam el Lászlónak, hogy aggódom érte? Hogy félek attól, hogy már nem szeret?

A következő napokban Gergő és Balázs kerültek engem. Nem hívtak fel, nem jöttek át. Úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban. Az anyósom – László édesanyja – felhívott ugyan, de csak annyit mondott: „Biztosan mindketten hibásak vagytok ebben.”

A munkahelyemen is mindenki tudta már: Judit kolléganőm sajnálkozva nézett rám, amikor reggel bementem. – Hallottam… nagyon sajnálom – mondta halkan.

– Köszönöm – válaszoltam gépiesen.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Egyedül feküdtem az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket. Vajon tényleg én rontottam el mindent? Miért nem láttam előre? Miért nem vettem észre a jeleket?

Egy hét telt el így. Egy este aztán Gergő váratlanul beállított hozzám.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Leültünk egymással szemben az asztalhoz.

– Sajnálom, amit mondtam – kezdte halkan. – Csak… nekünk is nehéz ez. Nem akarom elveszíteni apát sem… de téged sem.

A könnyeim újra kibuggyantak.

– Én sem akarom elveszíteni egyikőtöket sem – suttogtam.

– De most mit csináljunk? – kérdezte Gergő kétségbeesetten. – Hogyan tovább?

Nem tudtam válaszolni neki. Csak annyit mondtam:

– Nem tudom… De valahogy túl kell élnünk ezt együtt.

Azóta eltelt két hónap. Lászlóval nem beszéltem azóta sem; néha hallom hírekből vagy közös ismerősöktől, hogy boldog az új párjával. A fiaimmal lassan újra megtaláltuk egymást – de már soha nem lesz ugyanaz minden.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e újra bízni azokban, akik egyszer hátat fordítottak nekem? Vagy örökre elveszett valami bennem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni teljesen egyedül?