„Harminc év után elhagyott a férjem – de a legnagyobb fájdalmat a fiaim okozták”
– Anya, kérlek, ne csinálj ebből ekkora ügyet! – mondta Gábor, miközben a kanapén ült, karba tett kézzel, és a plafont bámulta. A szívem összeszorult. Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben még ott volt a leveses merőkanál, és nem értettem, hogyan lehet valaki ilyen közönyös egy ilyen pillanatban.
Aznap este minden olyan volt, mint mindig. A tévé halkan duruzsolt, a konyhában terjengett a sütőtökkrémleves illata, és Laci – a férjem – épp a telefonját nyomkodta. Nem sejtettem semmit. Harminc év házasság után azt hittem, már mindent tudok róla. Aztán egyszer csak letette a kanalat, rám nézett, és azt mondta: – Beszélnünk kell.
Azt hittem, valami apróságról lesz szó. Talán megint elfelejtettem befizetni egy csekket, vagy panaszkodni fog a munkahelyi gondjairól. De nem. Laci halkan, de határozottan közölte: – Szerelmes lettem valaki másba. Elköltözöm.
A világ megállt. A leves kihűlt, a tévé tovább zümmögött, de én csak ültem ott, mint akit fejbe vágtak. Nem sírtam azonnal. Csak néztem rá, és azt kérdeztem: – Ki az? – Egy fiatalabb nő – felelte. – Zsófiának hívják. Huszonnyolc éves.
Azt hittem, rosszul hallok. Huszonnyolc? Az egyik fiam is idősebb nála! Laci összepakolt néhány ruhát, és szó nélkül elment. Ott maradtam egyedül a csendben, csak a hűtő zúgott.
Másnap reggel Gábor és Balázs – a két fiam – jöttek át. Reméltem, hogy majd átölelnek, együtt sírunk, vagy legalább megértik, min megyek keresztül. Ehelyett Gábor leült velem szemben az asztalhoz, és azt mondta: – Anya, ne dramatizáld túl! Apának is joga van boldognak lenni.
Balázs csak bólogatott. – Mi már régóta éreztük, hogy valami nincs rendben köztetek – tette hozzá halkan.
A szívem darabokra tört. Ezek az én fiaim? Akiket felneveltem? Akiknek mindent odaadtam? Most úgy beszélnek velem, mintha én lennék a hibás azért, hogy az apjuk elhagyott egy fiatalabb nőért.
– És velem mi lesz? – kérdeztem remegő hangon. – Mi lesz azzal a harminc évvel, amit együtt töltöttünk? Az ünnepekkel, a közös nyaralásokkal? Az esküvői fotókkal?
Gábor vállat vont. – Anya, ez már a múlt. Lépj tovább.
Aznap este nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az üres ágyban. Hallgattam az utcáról beszűrődő zajokat: egy kutya ugatott valahol messze, egy autó ajtaja csapódott. Minden olyan idegen lett hirtelen.
A következő napokban próbáltam élni tovább az életemet. Elmentem dolgozni – könyvtáros vagyok egy kisvárosi könyvtárban –, de minden könyvborító mögött ott lapult egy emlék Laciról. A kolléganőm, Marika próbált vigasztalni: – Ne hagyd magad! Egy ilyen férfi nem érdemel meg téged!
De én csak bólogattam némán. Mindenki azt mondja: „Majd túl leszel rajta.” De senki sem mondja meg, hogyan kell túlélni azt, amikor a saját gyerekeid is hátat fordítanak neked.
Egy este Balázs felhívott: – Anya, apa szeretné elhozni néhány dolgot a lakásból. Megengeded?
– Persze – feleltem gépiesen.
Másnap Laci jött Zsófival. Ott álltak ketten az előszobában: ő zavartan kerülte a tekintetem, Zsófia pedig magabiztosan mosolygott rám. Mintha csak egy baráti látogatás lenne.
– Sajnálom – mondta Laci halkan.
– Nem engem sajnálj – feleltem –, hanem magadat.
Miután elmentek, leültem a nappaliban és sírtam. Sírtam harminc évért, sírtam a fiaimért, akik már nem az én oldalamon állnak.
A következő hetekben minden nap újabb kihívás volt. A boltban ismerősök kérdezgettek: – Mi van Lacival? Nem láttuk mostanában együtt titeket…
Hazudtam: – Sokat dolgozik mostanában.
De belül ordítottam: „Elhagyott! Egy fiatalabb nőért!”
Egyik este Gábor átjött vacsorára. Csendben kanalazta a levest.
– Anya… tudom, hogy nehéz neked… De mi is csak próbálunk alkalmazkodni ehhez az egészhez.
– Tudod, Gábor – mondtam –, azt hittem, ha egyszer bajba kerülök, ti majd mellettem álltok.
– Melletted állunk! Csak… másképp.
Másképp? Mit jelent ez? Hogy már nem vagyok fontos? Hogy csak egy nyűg vagyok számukra?
Azóta eltelt három hónap. Még mindig minden nap fáj. De lassan megtanulom újra felépíteni magamat. Eljárok sétálni a Duna-partra, új könyveket olvasok, néha találkozom Marikával egy kávéra.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: hogyan lehet túlélni azt, amikor nemcsak a férjed hagy el, hanem a saját gyerekeid is idegenné válnak?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordított neked? Vagy örökre elveszett minden?