„Harminc év után egyedül: Hogyan tanulok meg újra élni, amikor már csak magam vagyok?”

– Anyu, jól vagy? – kérdezte Zsófi a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a kisunokám, Marci valamit kiabál.

Nem tudtam mit felelni. Csak álltam a házunk – most már csak az én házam – előszobájában, és néztem a foltokat a padlón, ahol László dobozai álltak harminc éven át. A férjem most elment. Végleg. Nem volt veszekedés, nem voltak nagy szavak. Csak egy csendes délután, amikor László bepakolta az utolsó kartont az autóba, rám nézett, és azt mondta:

– Köszönöm az éveket, Éva.

Ennyi. Harminc év után egy köszönöm. Nem tudtam sírni. Nem tudtam haragudni. Csak üres voltam. Mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.

Aznap este egyedül ültem le vacsorázni. A tévé halkan szólt a háttérben, de nem figyeltem rá. A tányéromon hideg lett a rántott hús. Emlékszem, mennyit veszekedtünk Lászlóval azon, hogy mindig túl sósan főzök. Most senki sem szólt bele. Most már csak magamnak főzök – de minek?

Másnap reggel Zsófi hívott újra.

– Anyu, gyere át hozzánk hétvégén! – mondta lelkesen. – Marci már nagyon vár!

– Majd meglátom – feleltem bizonytalanul.

Nem akartam menni. Nem akartam látni a boldog családot, ahol mindenki tudja a helyét. Én már nem tudtam, ki vagyok. Harminc évig voltam „László felesége”, „Zsófi anyukája”, „Marci nagymamája”. De ki vagyok én magamnak?

A barátnőim közül sokan már elváltak vagy özvegyek lettek. Mindig azt hittem, hogy én majd más leszek. Hogy Lászlóval együtt öregszünk meg, együtt nézzük majd az unokákat játszani a kertben. Ehelyett most egyedül ülök a nappaliban, és hallgatom a csendet.

Az első hetekben csak vegetáltam. Reggel kávé, délben valami gyors ebéd, este egy pohár bor. Néha elmentem sétálni a Duna-partra, de mindenhol párokat láttam kézen fogva sétálni. Irigyeltem őket. Aztán szégyelltem magam ezért az érzésért.

Egyik este Zsófi felhívott.

– Anyu, beszéltem apával – mondta halkan. – Azt mondta, te kérted, hogy menjen el… Igaz ez?

– Nem egészen – sóhajtottam. – Mindketten hibáztunk. Elfáradtunk egymás mellett.

– De miért most? Miért nem próbáltátok meg újra? – kérdezte Zsófi kétségbeesetten.

Nem tudtam neki válaszolni. Talán mert már nem volt mit megpróbálni. Talán mert harminc év alatt annyi mindent elnyomtam magamban, hogy már nem tudtam szeretni sem őt, sem magamat.

A család többi tagja is próbált segíteni. A nővérem, Kati minden héten hívott:

– Gyere el velem jógázni! – unszolt.

– Nem nekem való az – hárítottam.

– Akkor legalább egy kávéra találkozzunk!

Végül beadtam a derekam. Egy péntek délután leültünk egy kis kávézóban a Bartók Béla úton.

– Éva, most végre magadra figyelhetsz – mondta Kati biztatóan. – Gondolj bele: harminc évig másokat szolgáltál ki! Most itt az idő, hogy azt csináld, amit te akarsz!

– De mit akarok én? – kérdeztem halkan.

Kati csak mosolygott.

– Ezt neked kell kitalálnod.

Hazafelé azon gondolkodtam: mikor volt utoljára olyan dolog az életemben, amit csakis magamért tettem? Nem emlékeztem rá.

Aznap este elővettem egy régi naplót a fiókból. Tizenhét évesen kezdtem írni, amikor még minden álmom előttem volt: utazni akartam, festeni tanulni, könyvet írni… Aztán jött László, jött Zsófi, jött a munkahelyi hajtás és a háztartás gondja. Az álmaim szépen lassan elhalványultak.

Most újra ott voltak előttem a lapokon: „Szeretnék egyszer eljutni Párizsba.” „Szeretnék megtanulni olajjal festeni.” „Szeretnék írni egy regényt.”

Másnap reggel bementem egy festékboltba a Bartók Béla úton.

– Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen az eladó fiú.

– Szeretnék festeni tanulni – mondtam zavartan.

A fiú mosolygott.

– Akkor jó helyen jár! Van kezdő tanfolyamunk is.

Így kezdődött az új életem. Hetente egyszer elmentem festeni tanulni egy kis műterembe Újbudán. Az első órán remegett a kezem az ecsettel. De ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem. Megismertem másokat is: Ilonát, aki szintén frissen vált el; Gábort, aki nyugdíjas létére kezdett el festeni; és Annát, aki elvesztette a férjét tavaly.

Együtt nevettünk és sírtunk az órákon. Megosztottuk egymással a történeteinket. Rájöttem: nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

Zsófi eleinte furcsállta az új hobbimat.

– Anyu, tényleg festesz? – kérdezte nevetve.

– Igen – feleltem büszkén. – És egyszer még kiállításom is lesz!

Nevetett rajtam, de láttam rajta: örül nekem.

Ahogy teltek a hónapok, lassan visszatért belém az életkedv. Már nem csak túléltem a napokat – élveztem is őket. Elmentem moziba egyedül; beültem egyedül egy cukrászdába; sőt egyszer még egyedül utaztam le Siófokra egy hétvégére.

A barátnőim csodálkoztak rajtam:

– Éva, te teljesen kicserélődtél! – mondta Ilona egyszer.

– Talán végre önmagam vagyok – feleltem mosolyogva.

Persze vannak nehéz napok is. Vannak esték, amikor hiányzik László társasága; vannak reggelek, amikor még mindig két csészét veszek elő kávéhoz. De már nem félek az egyedülléttől.

Most 58 évesen tanulom újra élvezni az életet – úgy igazán, csak magamért. Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon nem késő-e már újrakezdeni? Vajon lehet-e még boldog valaki ennyi idősen?

Ti mit gondoltok erről? Lehet-e 58 évesen új életet kezdeni? Vagy tényleg csak egy szerepünk van egész életünkben?