Harmadik gyerek, harmadik vita: Amikor a szeretet teherré válik – Az én történetem egy széthulló családról

– Már megint mennyi pénzt költöttél a héten, Zsuzsa? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én épp a harmadik lányunk, Panni pelenkáját cseréltem. A két nagyobb, Anna és Réka, a szobában veszekedtek egy plüssmacin, de az ő zsivajuk most háttérbe szorult a férjem dühös szavai mellett.

– Csak a legszükségesebbekre, Gábor. Tudod jól, hogy mindent beosztok – válaszoltam fáradtan, miközben próbáltam nem sírni. Az utóbbi hónapokban minden beszélgetésünk veszekedéssé fajult. Mióta Panni megszületett, mintha minden megváltozott volna köztünk. Régen együtt álmodoztunk nagy családról, most pedig úgy érzem, mintha minden nap egy újabb csata lenne.

Gábor az asztalra csapott. – Nem bírjuk ezt tovább! Három gyerek, egy fizetés… Miért kellett neked még egy gyerek? – A hangja megtört, de a szemében harag villant.

Nem tudtam mit mondani. Én is féltem. Féltem attól, hogy elveszítem őt, féltem attól, hogy nem tudom megadni a gyerekeimnek azt az életet, amit megérdemelnének. De leginkább attól féltem, hogy már nem szeret engem.

Aznap este csendben feküdtünk egymás mellett az ágyban. Hallgattam Gábor lélegzetét, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak mindketten belefáradtunk ebbe az örökös küzdelembe?

Másnap reggel Anna sírva jött oda hozzám: – Anya, miért kiabált apa veled? – A szívem összeszorult. Próbáltam mosolyogni rá, de éreztem, hogy remeg a szám.

– Csak fáradtak vagyunk, kicsim. Néha a felnőttek is veszekszenek – mondtam neki halkan.

A napok egybefolytak. Gábor egyre többet dolgozott túlórában, de így is alig tudtuk kifizetni a számlákat. Én otthon voltam a három lánnyal, és próbáltam mindent kézben tartani: főzés, mosás, házi feladatok, pelenkázás. Néha úgy éreztem, megfulladok.

Egyik este anyukám hívott telefonon.

– Zsuzsikám, jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában…

– Nem tudom, anya – suttogtam. – Gáborral csak veszekszünk. Nem tudom, hogy bírom még sokáig.

– Segítsek valamiben? Vigyem el a lányokat hétvégére?

– Nem akarom rád terhelni őket…

– Ne butáskodj! Azért vagyok nagymama! – nevetett anyu halkan.

Aznap este először sírtam el magam igazán. Egyedül ültem a fürdőszobában, és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. Aztán Panni felsírt a kiságyban, és én mentem hozzá – mert egy anyának nincs ideje sírni.

A hétvégén anyu elvitte Annát és Rékát vidékre. Gábor otthon maradt velem és Pannival. A csend szinte nyomasztó volt köztünk.

– Zsuzsa… – kezdte halkan Gábor. – Sajnálom. Nem akartam rád kiabálni. Csak… annyira félek attól, hogy elveszítjük az otthonunkat.

– Én is félek – mondtam ki végre. – De együtt kellene félnünk… nem egymás ellen harcolni.

Leült mellém az asztalhoz. Hosszú percekig csak néztük egymást.

– Szereted még őket? – kérdezte halkan.

– Őrülten szeretem mindhármukat… és téged is. Csak néha úgy érzem, már nem vagyunk csapat.

Gábor elfordította a fejét. – Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk az időben… amikor még minden könnyebb volt.

– De nem lehet visszamenni – mondtam halkan. – Csak előre lehet menni… együtt vagy külön.

Aznap este először ölelt át újra hosszú idő után. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de legalább beszéltünk róla.

A következő hetekben próbáltunk többet beszélgetni. Elmentünk sétálni kettesben, amikor anyu vigyázott a lányokra. Megpróbáltunk újra csapat lenni – de minden nap harc volt.

A pénzügyi gondok nem múltak el. Még mindig számolgattuk a forintokat a hónap végén. De legalább már nem egymást hibáztattuk mindenért.

Egy este Anna odabújt hozzám az ágyban:

– Anya, ugye mindig együtt maradunk?

A könnyeimet nyelve bólintottam.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg elég-e a szeretet ahhoz, hogy túléljük ezt az egészet? Vagy van olyan pont, amikor már csak magunkat menthetjük meg? Ti mit gondoltok erről?