Hajnali négykor a Blahán: Egy budapesti utcaseprőnő vallomása

– Eszter, te tényleg nem szégyelled magad? – Anyám hangja élesen hasít bele a hajnali csendbe, amikor hazaérek a műszakból. A kezem még mindig remeg a hidegtől és a fáradtságtól, de csak állok az előszobában, a narancssárga mellényemben, és próbálok nem sírni. – Hogy nézel ki? Ha apád ezt látná…

Nem válaszolok. Már rég megtanultam, hogy ilyenkor felesleges bármit mondani. Anyámnak mindig is fontosabb volt, hogy mit gondolnak rólunk a szomszédok, mint az, hogy én hogyan érzem magam. Pedig én vagyok az, aki minden reggel négykor kel, hogy a Blaha Lujza tér környékét tisztán tartsa. Én vagyok az, aki a város mocskát söpri össze, miközben mások még álmodnak.

Azt hiszik, ez csak egy munka. Hogy csak azok csinálják, akiknek nincs más választásuk. De én választottam ezt. Persze nem volt könnyű döntés: amikor elvesztettem az állásomat a könyvtárban, hónapokig próbáltam máshol elhelyezkedni. De negyven felett már nem kellettem senkinek. Egy nap aztán megláttam egy hirdetést: „Utcaseprőt keresünk!” Felhívtam őket. Másnap már dolgoztam is.

Az első reggel sosem felejtem el. A város még sötét volt, csak néhány taxis és hajléktalan bóklászott az utcán. A kezembe nyomták a seprűt és a lapátot. Az első söprésnél éreztem, ahogy minden porcikám tiltakozik: „Ez nem neked való!” De aztán megláttam egy idős nénit, aki rám mosolygott: – Jó reggelt kívánok! Köszönöm, hogy tisztán tartja az utcát! – mondta.

Aznap este elmeséltem anyámnak. Azt hittem, büszke lesz rám, hogy nem adtam fel. Ehelyett csak legyintett: – Ez nem munka egy rendes nőnek.

A testvérem, Gábor sem segített. Ő ügyvéd lett, mindig öltönyben jár. Egyszer meglátott munka közben, ahogy a villamosmegállóban söprök. Elfordította a fejét. Később azt mondta: – Eszter, miért csinálod ezt magaddal? – De én nem magammal csinálom. Én csak dolgozom.

A kollégáim között is akadnak furcsa alakok. Ott van például Jutka néni, aki már húsz éve sepri a körutat. Ő mindig azt mondja: – Ne törődj velük! Aki lenéz minket, az sosem próbálta ezt a munkát. – És igaza van. Mert amikor hajnali ötkor végignézek a tiszta téren, tudom: ez az én munkám eredménye.

Persze vannak nehéz napok is. Amikor valaki szándékosan eldobja a szemetet előttem és kinevet: – Na, tessék, van mit csinálnod! – vagy amikor egy részeg fiatal odakiabál: – Hé, takarítónő! Nem szégyelled magad? – Ilyenkor összeszorítom a fogam és tovább söprök.

De vannak jó pillanatok is. Egyszer egy kisfiú odajött hozzám és megkérdezte: – Néni, te vagy az, aki minden reggel tisztává varázsolja az utcát? – Bólintottam. – Akkor te vagy a város tündére! – mondta mosolyogva.

Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni.

A családom azonban továbbra sem érti. Karácsonykor is szóba került a téma. Anyám sóhajtozott: – Mi lesz így belőled? Ki fog így feleségül venni? – Gábor csak csendben evett. Én pedig éreztem, hogy egyre jobban eltávolodunk egymástól.

Egyik este aztán összevesztünk. Anyám azt mondta: – Ha apád élne, szégyenkezne miattad! – Akkor tört el bennem valami. Felálltam az asztaltól és azt mondtam: – Én nem szégyellem magam! Inkább legyek büszke utcaseprő, mint boldogtalan valaki más bőrében!

Azóta kevesebbet beszélünk. De én minden reggel ugyanúgy felkelek négykor, felveszem a mellényem és elindulok dolgozni.

A Blaha Lujza tér lassan megtelik emberekkel. Én már végzek a műszakommal, de még egyszer végignézek a tiszta járdán. Tudom: ha én nem lennék itt, minden sokkal koszosabb lenne.

Sokan lenéznek minket, utcaseprőket. De vajon belegondoltak már abba, milyen lenne Budapest nélkülünk? Vajon tényleg szégyen az, ha valaki becsülettel dolgozik?

Talán egyszer majd anyám is megérti ezt.

„Ti mit gondoltok? Tényleg szégyen az egyszerű munka? Vagy lehet benne büszkeséget találni?”