„Ha szeretsz, mondj fel!” – Amikor a férjem nem bírja elviselni a sikereimet

„Ha szeretsz, mondj fel!” – Gábor hangja remegett a düh és a kétségbeesés határán. A konyhaasztalnál ültem, a laptopom még világított, rajta egy újabb sikeres projekt prezentációja. A gyerekek már aludtak, de a lakásban még mindig ott vibrált a nap feszültsége.

– Nem értem, miért kell neked ennyit dolgoznod! – folytatta Gábor, miközben idegesen dobolt az ujjával az asztalon. – Régen minden más volt. Itthon voltál, főztél, nevettünk. Most meg csak a munkád létezik!

Nem tudtam mit mondani. A szívem egyszerre sajgott és dühöngött. Hiszen évekig én voltam az, aki mindent feladott: a karrieremet, az álmaimat, hogy anya lehessek. De amikor végre lehetőséget kaptam – amikor a főnököm, Judit rám bízta a cég egyik legfontosabb projektjét –, újra éreztem magamban az életet.

– Gábor, ez nekem fontos – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. – Nem csak rólad vagy a gyerekekről szól az életem. Szükségem van erre.

– És rám nincs szükséged? – kérdezte keserűen. – Vagy már csak egy lakótárs vagyok?

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Tudtam, hogy fáj neki a helyzet, de nem értette: nem ellene dolgozom, hanem magamért is. Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Gábor halkan sír a nappaliban. A szívem összeszorult, de nem mentem utána. Nem tudtam eldönteni, kihez tartozom jobban: önmagamhoz vagy hozzá?

Másnap reggel anyám hívott.

– Kislányom, Gábor beszélt velem – kezdte óvatosan. – Azt mondja, teljesen megváltoztál. Nem lehetne egy kicsit visszavenni? A család az első.

– Anya, én csak dolgozni akarok – suttogtam. – Miért baj ez?

– Mert egy nőnek… – elhallgatott. – Egy nőnek más a dolga.

A munkahelyemen mindenki gratulált a sikerhez. Judit büszkén ölelt meg: „Végre valaki megmutatta, hogy egy magyar nő is lehet vezető!” De ahogy hazaértem, újra ott volt a feszültség. Gábor nem szólt hozzám egész este.

A hétvégén elmentünk anyósomékhoz vidékre. Az ebédnél Gábor apja megjegyezte:

– Régen az asszonyok tudták a helyüket. Most meg mindenki karriert akar csinálni…

A levegő megfagyott. Éreztem, hogy mindenki engem néz. A gyerekeim zavartan piszkálták az ételt.

Este Gábor odajött hozzám:

– Döntened kell. Vagy ők, vagy én.

– Nem tudok választani! – tört ki belőlem a zokogás. – Miért nem lehet mindkettő?

– Mert én nem bírom tovább! – kiabálta vissza.

Aznap éjjel összepakoltam egy táskát és elmentem sétálni a faluban. A csillagos ég alatt sírtam és gondolkodtam: tényleg ennyire bűnös vagyok? Tényleg rossz anya vagy feleség lettem attól, hogy dolgozni akarok?

A következő hetekben Gábor egyre zárkózottabb lett. A gyerekek is érezték a feszültséget: Anna rajzolt egy képet rólunk, ahol mindannyian sírunk.

Egy este Gábor leült mellém:

– Szeretlek, de nem tudom elfogadni ezt az új életedet.

– Akkor talán sosem szerettél igazán… – suttogtam.

Azóta külön élünk. A gyerekek felváltva vannak nálunk. Néha még mindig fáj, amikor látom Gábort az utcán – de már tudom: nem vagyok rosszabb anya vagy nő attól, hogy vannak álmaim.

Vajon tényleg választani kell? Lehet-e egyszerre jó anya, feleség és sikeres nő lenni Magyarországon? Várom a ti történeteiteket is…