„Ha nem ülsz le az asztalhoz a családommal, csak főzz és teríts meg, aztán menj el!” – Egy feleség vallomása a családi elvárásokról és a határok kereséséről

– Ivett, most már tényleg döntened kell – mondta Dániel, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja kemény volt, szinte idegenül csengett. A leves már majdnem felforrt, de én csak álltam ott, a fakanalat szorongatva, és próbáltam nem sírni. Hat hónapja nem ültem le az asztalhoz az anyósomékkal. Hat hónapja kerülöm őket, mióta azon a végzetes vasárnapon, amikor mindenki előtt megaláztak.

Akkor is ugyanígy álltam a konyhában. A sógornőm, Zsuzsa odasúgta: „Ivett, te sosem leszel igazi része ennek a családnak.” Az anyósom, Margit néni csak bólintott hozzá. Dániel ott ült mellettem, de nem szólt semmit. Aznap este sírva mentem haza, és megfogadtam: többé nem engedem, hogy így bánjanak velem.

Azóta minden családi ebéd előtt gyomorgörcsöm van. Dániel próbálta megérteni, de egyre türelmetlenebb lett. Ma reggel azt mondta: „Ha nem ülsz le az asztalhoz a családommal, csak főzz és teríts meg, aztán menj el! Nem csinálhatod ezt örökké.”

A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak ennyit érek? Egy szakácsnő a saját otthonomban? Ahol mindenki másnak helye van az asztalnál, csak nekem nincs?

– Dániel, én nem tudok visszamenni oda – suttogtam. – Nem érted meg, mennyire fájt aznap? Hogy mindenki előtt kinevettek?

– Ivett, ez csak egy vacsora volt! Túlreagálod! – csattant fel. – Az én családom ilyen. Néha kemények, de szeretnek.

– Engem nem szeretnek – mondtam halkan.

A csend közöttünk szinte tapintható volt. Hallottam, ahogy a leves bugyogni kezd. Dániel sóhajtott.

– Nézd, ha nem tudsz velük lenni, akkor legalább ne akadályozd meg, hogy én együtt legyek velük. Főzz meg mindent, teríts meg szépen, aztán menj el sétálni vagy valami. De ne rontsd el az ünnepet.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hát ennyit jelentek neki? Egy háziasszony vagyok csak?

Aznap délután csendben főztem meg mindent: húslevest csigatésztával, rántott húst krumplipürével, és Margit néni kedvenc mákos gubáját. Minden mozdulatom automatikus volt. A terítéket is gondosan kiraktam: fehér abrosz, nagymama porcelánja. Aztán felvettem a kabátomat.

Dániel az ajtóban állt.

– Ivett…

– Igen?

– Biztos ezt akarod?

– Te biztos ezt akarod? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt. Csak nézett rám azokkal a barna szemeivel, amikbe valaha szerelmes voltam.

Az utcán hideg szél fújt. Elindultam a Duna-part felé. A gondolataim kavarogtak: vajon tényleg túlérzékeny vagyok? Vagy csak egyszerűen nem vagyok elég jó nekik? Eszembe jutottak gyerekkorom vasárnapjai: anyám mindig azt mondta, hogy egy nőnek tűrnie kell. De én már nem akarok tűrni.

Este későn mentem haza. A lakásban csend volt. A mosogatóban halomban álltak az edények. Az asztalon egy cetli: „Köszönöm az ebédet. Anyám szerint finom lett.”

Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek.

Másnap reggel Dániel szó nélkül ment el dolgozni. Egész nap azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Ivett, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ha Dániel szeretne igazán, kiállna melletted.

– De hát ő is a családja része…

– És te? Te nem vagy már a családja?

Ez a kérdés egész nap visszhangzott bennem.

Este Dániel hazaért. Leült mellém a kanapéra.

– Beszélhetünk?

Bólintottam.

– Sajnálom – kezdte halkan. – Nem akartalak megbántani. Csak… nehéz nekem is. Anyám mindig azt várja el tőlem, hogy mindenki együtt legyen. De látom rajtad, mennyire szenvedsz.

– Nem akarok harcolni veled – mondtam könnyeimmel küszködve. – De azt sem akarom többé érezni, hogy kívülálló vagyok.

– Mit csináljunk? – kérdezte tanácstalanul.

– Állj ki mellettem egyszer! Mondd meg nekik, hogy engem is tiszteljenek! Vagy legalább ne bántsanak többet.

Dániel sokáig hallgatott.

– Megpróbálom – mondta végül.

Nem tudom, sikerül-e neki. Nem tudom, lesz-e valaha igazi helyem az asztaluknál. De most először érzem úgy, hogy talán van remény.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni egy házasságban a családi megaláztatást? Vajon tényleg túlérzékeny vagyok?