„Ha a férjem el akar válni, hát legyen… Majd én felnevelem az unokámat!” – Egy anya vallomása a családi viharok közepette

– Anya, nem bírom tovább! – Zsófi hangja remegett, miközben a karjában szorította a síró kisfiát, Marcellt. Az ajtóban állt, arca sápadt volt, a szemei vörösek a sírástól. A férjem, Laci, csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt is.

Aznap este minden megváltozott. Egyetlen gyermekem, Zsófi, akit későn szültem, most ott állt előttem összetörve, és én csak egy dolgot tudtam: segítenem kell neki. Mindig is tudtam, hogy nem lesz több gyerekem – Matildát elvesztettük még a születése előtt –, így Zsófi lett az életem középpontja. Mindent neki adtam: a legjobb iskolákat, különórákat, és amikor csak lehetett, támogattam minden álmát. De most úgy éreztem, minden erőfeszítésem hiábavaló volt.

– Mi történt? – kérdeztem halkan, miközben átkaroltam őket.

– Gergő… el akar válni – suttogta Zsófi. – Azt mondta, nem bírja tovább a veszekedéseket, és hogy már nem szeret.

A szívem összeszorult. Gergőt mindig rendes fiúnak tartottam, de az utóbbi időben egyre többet veszekedtek. Zsófi fáradt volt a kisgyerek mellett, Gergő pedig egyre többet dolgozott. Aztán jött a pletyka: Gergőnek talán van valakije a munkahelyén. Nem akartam elhinni.

– Maradj itt velünk – mondtam végül. – Majd mi segítünk.

Laci csak bólintott. Tudtam, hogy ő sem örül ennek az egésznek. Az utóbbi időben köztünk is egyre több volt a feszültség. Laci szerint túlságosan elkényeztettem Zsófit, és most ezért nem tudja megállni a helyét az életben.

– Mindig mindent ráhagytál! – csattant fel később Laci, amikor Zsófi már aludt a vendégszobában Marcellal. – Most megint te akarod megoldani helyette az életét?

– Ő az egyetlen lányom! – vágtam vissza. – Ha mi nem segítünk neki, akkor ki?

Laci csak legyintett és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy halkan káromkodik magában.

Az éjszaka hosszú volt. Folyton azon járt az agyam: vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért nem tud boldog lenni Zsófi? És mi lesz most velünk?

Másnap reggel Zsófi csendben ült az asztalnál. Marcell már vidáman játszott a szőnyegen.

– Anya… félek – mondta halkan Zsófi. – Mi lesz velem? Mi lesz Marcellel?

– Nem vagy egyedül – mondtam neki. – Itt vagyunk neked.

Aznap délután Gergő is eljött. Feszült volt a légkör. Laci próbált higgadt maradni, de láttam rajta, hogy legszívesebben kidobná Gergőt a házból.

– Sajnálom… de nem megy tovább – mondta Gergő. – Nem akarom tovább bántani Zsófit. Szeretem Marcit, de…

– De mi? – kérdeztem dühösen.

– Egyszerűen elfáradtam – felelte Gergő. – És… van valaki más.

Zsófi zokogni kezdett. Én pedig csak ültem ott és próbáltam nem elveszíteni a fejemet.

– Ha el akarsz menni, menj! – mondtam végül Gergőnek. – De tudd meg: Marcellnek mindig lesz családja itt.

Gergő bólintott és elment.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Zsófi magába zuhant, alig evett, alig beszélt. Én próbáltam tartani magam: főztem rájuk, játszottam Marcellel, intéztem az óvodai papírokat. Laci egyre többet dolgozott túlórában; néha napokig alig láttuk egymást.

Egy este aztán Laci leült mellém.

– Éva… én ezt nem bírom tovább – mondta fáradtan. – Ha neked fontosabb Zsófi és Marci, akkor… talán jobb lenne külön folytatni.

Megdermedtem. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk.

– Hát ennyit ér negyven év házasság? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Nem erről van szó… Csak… elfáradtam én is.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel Zsófi csendben mellém ült.

– Anya… ha miattam mentek szét Lacival…

– Ne mondj ilyet! – öleltem át gyorsan. – Nem te vagy a hibás.

De belül tudtam: valahol mindannyian hibásak vagyunk.

Ahogy teltek a hónapok, lassan mindenki kezdett alkalmazkodni az új helyzethez. Zsófi elkezdett dolgozni egy könyvtárban; Marcell beszokott az oviba; Laci végül mégis maradt – legalábbis egyelőre. De már semmi sem volt olyan, mint régen.

Néha azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Jó anya voltam? Jó feleség? Vagy csak mindent magamra vállaltam, és ezzel mindenkinek ártottam?

Most itt ülök az ablakban, nézem Marcit játszani az udvaron, és azon tűnődöm: lehet-e újrakezdeni hatvan felett? Vagy csak sodródunk tovább a megszokásban?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet mindent feláldozni azokért, akiket szeretünk?”