„Fiam elköltözött külföldre, és most már nem veszi fel a telefont – vajon hol rontottam el?”

– Miért nem veszed fel végre a telefont, Péter? – suttogtam magam elé, miközben a hívás újra kicsengett, majd megszakadt. Az ablak előtt álltam, a kora esti fényben, és a telefonom kijelzőjén már huszonharmadszor jelent meg a „Nincs válasz” felirat. A szívem minden egyes csörgésnél összeszorult, de mostanra már csak tompa ürességet éreztem.

Péter volt az egyetlen fiam. Mindig azt mondtam neki: „Éld az életed, ne aggódj miattam, én megleszek.” És tényleg így gondoltam. Amikor bejelentette, hogy Zsófiával összeházasodnak, örültem. Zsófia kedves lány volt, csendes, de mindig mosolygott rám. Az esküvőjükön boldogan néztem őket: két fiatal, tele reménnyel és tervekkel. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor igazán közel érzem magam Péterhez.

Az esküvő után minden gyorsan történt. Péter kapott egy állásajánlatot Németországban, Zsófia pedig lelkesen támogatta. „Anyu, ez hatalmas lehetőség!” – mondta nekem Péter, miközben próbáltam mosolyogni. „Persze, fiam, menjetek csak! Én itt leszek, ha hazajöttök.”

Az első hónapokban még gyakran beszéltünk. Videóhívások, üzenetek – meséltek az új lakásról, a munkáról, az első németországi karácsonyról. De aztán valami megváltozott. Az üzenetek ritkultak, a hívások elmaradtak. Ha én hívtam őket, legtöbbször csak Zsófia vette fel: „Szia, Márti néni! Most épp elfoglaltak vagyunk, majd visszahívunk!” De a visszahívás sosem jött.

Egy nap aztán Péter születésnapján próbáltam elérni őt. Tizenkétszer hívtam aznap. Végül csak egy rövid üzenet érkezett: „Bocsánat anyu, nagyon sok a munka. Majd beszélünk!” Akkor éreztem először azt a furcsa szorítást a mellkasomban – mintha valami végleg eltört volna bennem.

A barátnőim szerint túl sokat aggódom. „Hagyd már őket élni!” – mondja mindig Ildikó. „Majd visszatalálnak hozzád.” De ők nem tudják, milyen érzés minden este egyedül ülni a konyhában, és hallgatni a csendet. Nem tudják, milyen érzés minden nap várni egy hívást, egy üzenetet – bármit.

Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám az öcsém, Laci. „Márti, ne haragudj, de beszélnünk kell.” Leültünk a nappaliban, és Laci halkan mondta: „Beszéltem Zsófiával Facebookon. Azt mondja, Péter nagyon stresszes mostanában. Nem akar veled beszélni, mert úgy érzi, mindig csak panaszkodsz neki.”

Ez úgy ütött szíven, mintha pofont kaptam volna. Én? Panaszkodnék? Mindig próbáltam erős lenni előtte! Soha nem mondtam neki semmit arról, mennyire hiányzik vagy mennyire nehéz egyedül. De lehet… lehet, hogy néha mégis átszűrődött a hangomon a magány.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Visszagondoltam minden beszélgetésünkre az elmúlt évből. Tényleg csak panaszkodtam volna? Vagy csak annyira vágytam arra, hogy meghallgasson valaki?

Másnap reggel elhatároztam: írok neki egy levelet. Nem e-mailt – igazi kézzel írt levelet. Leírtam benne mindent: mennyire szeretem őt, mennyire büszke vagyok rá, és hogy nem akarom terhelni az érzéseimmel. Csak azt szeretném tudni: jól van-e? Boldog-e? És hogy ha egyszer hazajönnek, talán újra leülhetünk együtt egy vasárnapi ebédhez.

Hetek teltek el válasz nélkül. Már kezdtem feladni a reményt, amikor egyszer csak csöngettek. Egy futár állt az ajtóban egy csomaggal: benne egy fénykép Péterről és Zsófiáról egy hegytetőn – mosolyognak, boldognak tűnnek. A kép hátulján csak ennyi állt: „Köszönöm mindent, anyu! Szeretünk.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudom, hogy ez jelent-e bármit is – talán csak egy gesztus volt Zsófiától. De abban a pillanatban úgy éreztem: talán mégsem veszítettem el teljesen a fiamat.

Azóta is minden este megnézem azt a képet. Néha még mindig hívom Pétert – legtöbbször nem veszi fel. De már nem haragszom rá. Csak remélem, hogy egyszer majd újra beszélgethetünk úgy igazán.

Vajon tényleg hibáztam valahol? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet rendje? Ti mit gondoltok erről? Várom a véleményeteket…