„Felvettem a barátnőm telefonját, és a férjem hangját hallottam” – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Miért csinálod ezt velem, Gábor? – a hangom remegett, ahogy a barátnőm, Réka nappalijában álltam, kezemben az ő telefonjával. A vonal másik végén csend volt, majd egy sóhaj, amit ezer közül is felismertem volna. A férjem volt az.

Az egész egy pillanat műve volt. Aznap este, munka után, fáradtan és kissé bosszúsan indultam haza. Már csak egy forró zuhanyra és egy pohár borra vágytam. De Réka írt, hogy rossz napja volt, és szüksége lenne rám. Réka és én már az egyetem óta barátnők vagyunk. Mindent tudunk egymásról – legalábbis eddig ezt hittem.

A lakásába lépve rögtön éreztem a feszültséget. Réka szemei vörösek voltak a sírástól, de próbált mosolyogni. – Köszi, hogy átjöttél, Zsófi – mondta halkan. Leültünk a kanapéra, ő pedig elmesélte, hogy az exe újra jelentkezett, és összezavarodott. Próbáltam vigasztalni, de közben valami furcsa érzés motoszkált bennem.

Aztán megszólalt Réka telefonja. Ő épp a fürdőben volt, így automatikusan felvettem. – Halló? – szóltam bele.

– Szia, édesem… – jött a válasz. Megfagyott bennem a vér. Ez Gábor hangja volt. A férjemé.

– Gábor? – kérdeztem döbbenten.

Hosszú csend következett. Aztán letette.

Ott álltam Réka nappalijában, kezemben a telefonjával, és próbáltam felfogni, mi történt. Amikor Réka visszajött, látta az arcomat, és rögtön tudta, hogy valami baj van.

– Ki hívott? – kérdezte óvatosan.

– Gábor – mondtam ki végül halkan.

Réka arca elsápadt. Egy pillanatig csak néztük egymást. Aztán kitört belőlem a zokogás.

– Mióta tart ez? – kérdeztem remegő hangon.

– Zsófi… én nem akartam… – kezdte Réka, de nem tudta befejezni.

– Mióta?! – kiabáltam rá.

– Fél éve… – suttogta.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Fél éve! Fél éve hazudik nekem a két legfontosabb ember az életemben.

Az este hátralévő részében csak ültem ott némán. Réka próbált magyarázkodni: hogy magányos volt, hogy Gábor is panaszkodott rám, hogy minden csak egyszerűen megtörtént… De én már nem hallottam semmit. Csak azt éreztem, hogy minden darabokra hullott körülöttem.

Hazamentem. Gábor már otthon volt, mintha mi sem történt volna. Amikor meglátott, rögtön tudta, hogy lebukott.

– Zsófi… – kezdte.

– Ne mondj semmit! – vágtam rá. – Csak egy dolgot akarok tudni: szereted őt?

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem tudom…

Ez fájt a legjobban. Hogy még ebben sem biztos.

Aznap este nem aludtam semmit. Csak bámultam a plafont és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit figyelmen kívül hagytam: Gábor furcsa üzenetei, Réka elhallgatásai… Hogy lehettem ennyire vak?

Másnap anyámhoz mentem vidékre. Ő mindig is gyanakvó volt Gáborral szemben, de sosem mondta ki nyíltan. Most csak annyit mondott: – Kislányom, néha azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretünk.

A következő hetekben mindenki próbált tanácsot adni: váljak el? Bocsássak meg? Próbáljuk újra? De én csak üresnek éreztem magam. Réka többször is keresett, de nem tudtam beszélni vele. Gábor is próbálkozott: virágokkal, levelekkel, könnyekkel… De bennem valami végleg eltört.

Egy hónap múlva elköltöztem otthonról. Új albérletet találtam Zuglóban, közel a munkahelyemhez. Az első napokban minden reggel sírva ébredtem. Aztán lassan elkezdtem újra élni: elmentem futni a Városligetbe, beiratkoztam egy festőtanfolyamra, és esténként hosszú sétákat tettem a Duna-parton.

Néha még mindig eszembe jut Gábor nevetése vagy Réka ölelése egy nehéz nap után. De már nem fáj annyira. Most már tudom: nem az én hibám volt. Néha az élet egyszerűen igazságtalan.

Most itt ülök az új lakásomban egy csésze teával, és azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha újra bízni valakiben? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?