Félek a lányom boldogságáért: Vajon a vejem tényleg kibírja vele egy életen át?
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, anya! – csattant fel Dóra, miközben a konyhaasztalra csapta a bögrét. A kávé kilöttyent, végigfolyt az asztalon, és egy pillanatra mindketten csak néztük a barna foltot. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt kérdezné: hol rontottam el?
Azt mondták, sosem lehet gyerekem. Harmincöt éves voltam, amikor az orvos, dr. Szabó, komoly arccal közölte: „Sajnálom, Katalin, de a vizsgálatok alapján nagyon kicsi az esélye.” Hazamentem aznap este, és csak ültem a sötétben. A férjem, Gábor, csendben mellém ült, és átölelt. Nem sírtam. Nem tudtam sírni. Mintha minden könnyem elfogyott volna.
Aztán megtörtént a csoda. Egy reggel hányingerrel ébredtem, és valami furcsa remény költözött belém. Amikor a teszt két csíkot mutatott, először nem hittem el. Gáborral együtt sírtunk – akkor már tényleg sírtam –, és úgy éreztem, végre teljes az életünk.
Dóra születése után mindent neki adtunk. Talán túl sokat is. Mindig azt mondtam magamnak: ha már csak egy gyermekem lehetett, legalább boldog legyen. Megvettem neki a legszebb ruhákat, különórákra járattam, ha elesett, én futottam oda elsőként. Gábor néha szólt: „Kati, hagyd egy kicsit önállósodni!” De én csak mosolyogtam: „Majd megtanulja.”
Most itt ül velem szemben ez a huszonhat éves nő, aki egyszerre az én kicsi lányom és egy idegen. Az utóbbi hónapokban egyre többet veszekedtünk. Mióta hozzáment Tamáshoz – aki kedves fiú, csendes, türelmes –, Dóra mintha még dacosabb lenne.
– Nem érted meg! – kiabálta most is. – Tamás nem olyan, mint te vagy apa! Ő nem akar mindenbe beleszólni!
– Én csak segíteni akarok – próbáltam halkan mondani.
– Segíteni? – nevetett fel keserűen. – Mindig csak irányítani akarsz! Még most is!
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hirtelen visszarepültem az időben: Dóra hatéves volt, amikor először hisztizett az óvodában, mert nem kapta meg a kedvenc babáját. Akkor is én mentem be az óvónőhöz, hogy „segítsek”. Most már látom: talán akkor kellett volna hagynom sírni.
Tamás csendes fiú. Informatikus egy budapesti cégnél. Sosem emeli fel a hangját, mindig udvarias velem is. De néha látom rajta a fáradtságot. Egy este náluk vacsoráztunk Gáborral. Dóra éppen azon bosszankodott, hogy Tamás elfelejtette elmosogatni a reggeli bögréjét.
– Mindig nekem kell mindent csinálnom! – fakadt ki Dóra.
Tamás csak annyit mondott: – Bocsánat, elfelejtettem.
De a szemében ott volt valami… mintha már nem is akarna vitatkozni. Mintha elfogadta volna: Dóra mindig elégedetlen lesz.
Aznap este Gábor rám nézett a villamoson hazafelé:
– Kati, szerinted boldogok?
Nem tudtam válaszolni.
Azóta egyre többet gondolkozom ezen. Vajon Tamás tényleg kibírja ezt? Vajon Dóra képes lesz valaha kompromisszumot kötni? Vagy örökre abban a hitben él majd, hogy mindenki tartozik neki valamivel?
A múlt héten Dóra sírva hívott fel:
– Anya… Tamás azt mondta, hogy szüksége van egy kis térre. Hogy túl sok vagyok neki…
A szívem összeszorult.
– Mit mondtál neki? – kérdeztem halkan.
– Hogy nem értem… Hogy én csak szeretem őt…
Szerettem volna azt mondani: „Én is csak szerettelek téged.” De nem tettem. Csak hallgattam.
Most itt ülünk egymással szemben a konyhában. A kávéfolt lassan beszivárog az abroszba.
– Anya… félek – suttogja Dóra végül.
– Én is – mondom ki végre.
Talán most először értjük meg egymást igazán.
Vajon lehet-e túl sokat szeretni valakit? És ha igen… hogyan lehet visszafordítani mindazt, amit éveken át rosszul csináltunk?