Feláldozzam a boldogságom a családomért? – Egy magyar nő útja az egyensúly felé

– Már megint csak magadra gondolsz, Eszter! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a kezében tartott bögrét. A forró tea kilöttyent, végigfolyt a terítőn, de senki sem törődött vele. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Ott ültem a régi, nyikorgó széken, és próbáltam megérteni, hogyan jutottunk idáig.

Gyerekkorom óta azt tanultam: a család az első. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet, Katát. Mindig azt mondta, hogy mi hárman vagyunk egymásnak a világon mindennél fontosabbak. De ahogy felnőttem, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a mondat nemcsak szeretetet, hanem terhet is jelent.

Kata mindig is erősebb volt nálam. Ő volt az, aki hangosan kimondta, amit gondolt, aki sosem félt szembeszállni anyával. Én inkább csendben tűrtem, igyekeztem békét teremteni közöttük. Amikor Kata elköltözött Debrecenbe egyetemre, minden felelősség rám szakadt. Anyám gyakran panaszkodott: „Bezzeg Kata sosem hív fel! Te legalább itt vagy nekem.”

Aztán megismertem Gábort. Egyik barátnőm születésnapján mutattak be neki. Magas volt, barna szemű, mindig mosolygott. Olyan volt mellette az élet, mintha végre levegőhöz jutnék. Gábor ambiciózus volt, tele tervekkel: saját vállalkozást akart indítani, utazni szeretett volna velem, közös jövőt álmodott. Először éreztem azt, hogy valaki engem akar boldoggá tenni – nem csak én másokat.

De ahogy egyre komolyabb lett köztünk minden, úgy nőtt bennem a bűntudat. Anyám egyre többször hívott fel munka közben is: „Eszter, elromlott a bojler!”, „Eszter, nem tudom kiváltani a gyógyszert!”, „Eszter, egyedül érzem magam…” Gábor türelmes volt, de láttam rajta, hogy zavarja: „Nem lehet mindig neked kelljen mindent megoldani otthon. Mi lesz velünk?” – kérdezte egyszer halkan.

Egyik este Gábor vacsorát főzött nálam. Gyertyafény, halk zene – minden tökéletes lehetett volna. De anyám felhívott: „Rosszul vagyok, Eszter! Félek…” Azonnal indultam hozzá. Gábor csak nézett utánam az ajtóból: „Meddig fog ez így menni?” – kérdezte.

Másnap reggel anyám már jobban volt. Én viszont kimerülten ültem az ágy szélén. Kata felhívott Debrecenből: „Miért nem tudod egyszerűen letenni a telefont? Anya csak manipulál téged!” – mondta ingerülten. „Könnyű neked! Te messze vagy…” – vágtam vissza sírós hangon.

A munkahelyemen is kezdtek észrevenni rajtam valamit. Fáradt voltam, szétszórt. A főnököm, Laci bácsi egyszer félrehívott: „Eszterkém, te mindig mindenkinek segítesz itt is. De mikor segítesz magadon?” Csak mosolyogtam kínosan.

Egy vasárnap délután Gábor elvitt kirándulni a Dunakanyarba. A hegytetőn álltunk, néztük a folyót. „Szeretlek” – mondta halkan –, „de nem akarom elveszíteni magam mellett egy olyan lányt, aki mindig máshol van fejben.” Megfogta a kezemet: „Kérlek, gondold át: mi fontosabb? A saját életed vagy az örökös megfelelés?”

Hazafelé csendben ültem az autóban. Az ablakon át néztem a naplementét és azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék élni?

Aznap este anyám újra hívott: „Hol voltál egész nap? Egyedül kellett ebédelnem!” – panaszkodott. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom.

Kata pár hét múlva hazajött látogatóba. Anyánk rögtön nekiesett: „Miért nem jársz haza gyakrabban? Eszter mindent egyedül csinál!” Kata rám nézett: „Mondd meg neki végre!” – suttogta dühösen.

Aznap este összevesztünk hárman. Anyám sírt: „Ti vagytok az életem értelme! Hát senki nem törődik velem?” Kata kiabált: „Nem élhetünk örökké a te árnyékodban!” Én csak ültem és hallgattam őket – mintha kívülálló lennék a saját családomban.

Aznap éjjel nem aludtam. Felkeltem, kimentem az erkélyre és néztem a sötét utcát. Vajon tényleg rossz ember vagyok, ha néha magamat választom? Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat?

Másnap reggel Gáborhoz mentem. Megöleltem és sírva mondtam: „Félek attól, hogy ha nemet mondok anyának, elveszítem őt… De ha mindig igent mondok neki, elveszítem magamat.” Gábor csak annyit mondott: „Aki igazán szeret, annak elég vagy úgy is, ha néha magadra gondolsz.”

Elkezdtem apró lépéseket tenni. Nem ugrottam minden telefonhívásra. Megtanultam nemet mondani – először félve, aztán egyre bátrabban. Anyám először megsértődött, de lassan hozzászokott. Kata is többször hazajött segíteni.

Most itt ülök a saját lakásomban Gáborral és először érzem azt: lehet egyszerre szeretni másokat és magamat is.

Ti mit gondoltok? Meddig kell feláldozni magunkat a családért? Hol van az egészséges határ szeretet és önfeladás között?