„Ezért dolgoztunk ennyit?!” – Amikor a menyem csalódást okozott a kertünkkel kapcsolatban

– Anya, ezt most komolyan gondoltad? – kérdezte Zsófi, a menyem, miközben a frissen szedett málnát nézte az asztalon. Hangjában ott bujkált az a leheletnyi gúny, amitől mindig összeszorul a gyomrom. Ott álltam a konyhában, kezem még földes volt a kerttől, és hirtelen úgy éreztem, mintha minden fáradozásom semmivé vált volna.

Nem így képzeltem el ezt a pillanatot. Amikor Sándorral, a férjemmel, eldöntöttük, hogy nyugdíjba vonulás után veszünk egy kis házat vidéken, csak egy vágyunk volt: hogy a családunk együtt lehessen, és az unokáink boldogan szaladgáljanak a kertben. Hónapokon át dolgoztunk: kapáltunk, ültettünk, öntöztünk. A kezem kirepedezett, Sándor dereka megfájdult, de minden reggel újult erővel mentünk ki a kertbe. Aztán eljött a nap, amikor végre meghívtuk a fiunkat, Gábort, Zsófit és a két kisunokát.

A gyerekek örömmel futottak ki a kertbe. Lili azonnal letépett egy epret, Bence pedig lelkesen szedte a ribizlit. A szívem majd kiugrott a helyéről – ezért dolgoztunk ennyit! De Zsófi csak állt az ajtóban, karba tett kézzel nézte a kertet, majd halkan odasúgta Gábornak:

– Ez mind szép és jó, de ki fogja ezt mindennap gondozni? Nekünk erre nincs időnk…

Mintha arcul csaptak volna. Gábor rám nézett, próbált mosolyogni:

– Anya, tényleg nagyon szép lett minden. De Zsófi aggódik, hogy ha ti nem lesztek itt, mi nem tudjuk majd rendben tartani.

Próbáltam elhessegetni magamtól a rossz érzést. Leültem az asztalhoz, és kínáltam őket friss málnával.

– Kóstoljátok meg! Ilyen finom gyümölcsöt boltban nem találtok.

Zsófi csak megvonta a vállát:

– Én inkább bio boltból veszem. Ott legalább tudom, hogy ellenőrzött.

A gyerekek közben boldogan majszolták a gyümölcsöt. Lili odaszaladt hozzám:

– Mama, lehet még szedni?

– Persze, drágám! – mondtam könnyes szemmel.

De Zsófi hangja újra átvágta a pillanatot:

– Lili, ne koszold össze magad! Nem akarom, hogy bogarak csípjenek meg.

Sándor ekkor lépett be az ajtón. Látta rajtam a csalódottságot.

– Minden rendben? – kérdezte halkan.

Csak bólintottam. De belül tomboltam. Miért nem tudja értékelni Zsófi azt, amit csináltunk? Miért nem látja benne azt az örömöt, amit mi látunk?

Az ebéd alatt Zsófi végig arról beszélt, mennyire nehéz manapság gyereket nevelni, mennyi veszély leselkedik rájuk – kullancsok, allergia, vegyszerek. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy mi mindent természetes módon termesztünk. De mintha falnak beszéltem volna.

– Nézd, mama – mondta végül –, én értem, hogy nektek ez fontos. De nekünk más az életünk. Mi nem akarunk vidékre költözni. A gyerekeknek is jobb lesz majd egy szervezett táborban vagy játszóházban.

Gábor csendben ült. Láttam rajta, hogy ő is sajnálja ezt az egészet. Az ebéd végén Zsófi gyorsan összepakolta a gyerekeket.

– Köszönjük a meghívást! – mondta udvariasan. – De most mennünk kell.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Sándor mellém ült.

– Ne vedd magadra – mondta halkan. – Ők már más világban élnek.

De én nem tudtam elengedni ezt az érzést. Napokig csak ültem a kertben, néztem a növényeket és azon gondolkodtam: vajon tényleg elrontottunk valamit? Túl sokat vártunk? Vagy csak túl nagy lett a szakadék köztünk és köztük?

Egyik este Gábor felhívott.

– Anya… ne haragudj Zsófira. Ő csak aggódik értünk is meg magukért is. Tudod… neki sosem volt kertje. Nem érti ezt az egészet.

– De Gábor – mondtam elcsukló hangon –, mi csak jót akartunk nektek. Hogy legyen egy helyetek kiszakadni a városból…

– Tudom – sóhajtott fel –, és én hálás vagyok érte. Majd próbálok beszélni vele.

Azóta is minden reggel kimegyek a kertbe. Néha Lili és Bence is jönnek egy-egy hétvégére Gáborral – ilyenkor újra érzem azt az örömöt, amiért belefogtunk ebbe az egészbe. De Zsófi ritkán jön le velük.

Sokszor elgondolkodom: vajon tényleg ennyire eltávolodtunk egymástól? Lehet még hidat építeni két generáció között? Vagy egyszerűen csak el kell fogadni, hogy másképp látjuk a világot?

Ti mit gondoltok? Meg lehet találni az egyensúlyt régi és új között? Vagy csak én ragaszkodom túl görcsösen ahhoz, amit fontosnak tartok?