Évekig Spóroltam a Saját Otthonomra, Aztán Megjelent az Exférjem – Vajon Újra Elveszíthetek Mindent?

– Miért vagy itt, Tamás? – kérdeztem remegő hangon, miközben a lakásom ajtajában állt. A kulcs még mindig a kezemben volt, az ujjaim szinte belesajdultak a szorításba. Nem számítottam rá, hogy valaha újra látom őt, főleg nem most, amikor végre elértem azt, amiről mindig is álmodtam: saját otthon, saját élet, nélküle.

Tamás öt évvel idősebb nálam, és amikor megismerkedtünk, még csak egy átlagos gyári munkás volt. Nekem viszont ő jelentette a mindent. Azt hittem, mellette biztonságban vagyok. De a házasságunk alatt lassan rájöttem, hogy a biztonság csak illúzió volt. Az anyagi gondok, a folyamatos veszekedések és az ő hűtlensége végül mindent tönkretettek. A válás után egyedül maradtam egy albérletben, üres bankszámlával és összetört szívvel.

Azóta eltelt három év. Minden forintot félretettem, túlórákat vállaltam a könyvelőirodában, és lemondtam mindenről: nyaralásról, új ruhákról, még a barátnőimmel is ritkábban találkoztam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy egyszer lesz egy saját lakásom. Most pedig itt álltam a frissen festett előszobában, és Tamás árnyéka betöltötte az egész teret.

– Beszélnünk kell – mondta halkan, de a hangjában ott volt az a régi parancsoló él.

– Miről? – próbáltam keménynek tűnni, de belül remegtem.

– Bajban vagyok, Zsófi. Segítened kell.

A nevemet mondta ki, azt a nevet, amit már régóta nem hallottam tőle. Az emlékek hirtelen rám zúdultak: az első közös karácsonyunk, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt; az utolsó veszekedésünk, amikor összetörtem egy poharat a konyhában; az üres tekintete, amikor elment.

– Nem tudok segíteni – feleltem gyorsan. – Ez már nem a te otthonod.

Tamás sóhajtott és belépett anélkül, hogy engedélyt adott volna neki. A cipője sarka kopogott a parkettán. Körbenézett, mintha felmérné a terepet.

– Szép lett – mondta végül. – Mindig tudtam, hogy képes vagy rá.

Nem tudtam eldönteni, hogy dicséretnek szánta-e vagy csak irigység volt benne. Aztán leült az egyik székre és a fejét a kezébe temette.

– Elveszítettem az állásomat – mondta halkan. – A főbérlőm kirakott. Nincs hova mennem.

A szívem összeszorult. Egy részem sajnálta őt – hiszen valaha szerettem –, de egy másik részem dühös volt: miért pont most? Miért pont akkor jön vissza az életembe, amikor végre boldog lehetnék?

– Tamás, én nem tudok segíteni. Ez most az én életem. Évekig dolgoztam ezért.

– Csak pár napot kérek – nézett rám könyörgő szemekkel. – Amíg találok valamit.

A fejem zsongott. Eszembe jutott anyám hangja: „Zsófi, ne hagyd magad! Mindig csak kihasznált!” De ott volt apám is, aki mindig azt mondta: „Segíteni kell annak is, aki bántott.”

– Nem maradhatsz itt – mondtam végül határozottan. – De segítek keresni neked albérletet.

Tamás arca eltorzult a dühtől.

– Ennyit jelentek neked? Egy idegen vagyok már?

– Nem vagy idegen – suttogtam –, de nem is vagy már a családom része.

Csend lett. Tamás felállt és az ajtóhoz lépett.

– Remélem, egyszer majd te is bajba kerülsz – mondta keserűen. – Akkor majd emlékezz erre a napra.

Becsukta maga mögött az ajtót. A lakás hirtelen túl nagy lett körülöttem. Leültem a kanapéra és sírtam. Nem tudtam eldönteni, jól tettem-e. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megvédtem magam?

Másnap reggel a munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Erika odajött hozzám kávéval.

– Jól vagy? Olyan sápadt vagy ma.

– Az exférjem tegnap megjelent nálam – mondtam ki végül.

Erika felszisszent.

– És mit akart?

– Segítséget… lakhatást…

Erika bólintott.

– Ne hagyd magad! Annyit szenvedtél miatta! Most végre boldog lehetnél.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg boldog vagyok? Vagy csak félek újra bízni valakiben? Vajon mindenki megérdemel egy második esélyt? Vagy vannak emberek, akiket jobb örökre elengedni?

Most itt ülök a saját lakásomban, nézem az ablakon át a budapesti fényeket és azon tűnődöm: vajon helyesen döntöttem? Ti mit tettetek volna a helyemben? Tudtok megbocsátani annak, aki egyszer már mindent elvett tőletek?