Évekig segítettem a legjobb barátnőmnek megmenteni a házasságát – csak akkor jöttem rá az igazságra, amikor az én életem omlott össze
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Edi! – kiabáltam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A bögrém megremegett, a kávé kilöttyent. Edi – vagyis Edit, a legjobb barátnőm – csak állt ott, lesütött szemmel. Az arca sápadt volt, mintha most jött volna ki egy temetésről.
– Kérlek, Zsófi, hadd magyarázzam meg… – suttogta.
De én már nem akartam magyarázatot. Az elmúlt hetekben minden darabokra hullott körülöttem. A férjem, Gábor, egyre később járt haza, folyton fáradt volt, és amikor ránéztem, mintha idegent láttam volna. Azt hittem, csak a munka miatt van így. Aztán egy este, amikor Gábor elfelejtette lezárni a laptopját, megláttam egy üzenetet: „Hiányzol. Alig várom, hogy újra lássalak.” Az üzenet alján ott volt: „E.”
Először azt hittem, valami félreértés. De aztán minden összeállt. Az éjszakák, amikor Edi sírva hívott fel, hogy megint veszekedett a férjével, és én rohantam hozzá vigasztalni. A közös kávézások, amikor Edi mindig tudta, mit érzek – túl jól tudta. És Gábor furcsa pillantásai, amikor Edi nálunk volt.
Most itt állt előttem az a nő, akit a nővéremnek hittem. És én csak azt tudtam ismételgetni:
– Miért? Miért pont te?
Edi sírt. Nem úgy, ahogy máskor – most nem volt benne semmi színjáték. Csak csendes zokogás.
– Nem akartam… Zsófi, esküszöm… Olyan magányos voltam… Azt hittem, te is észrevetted…
– Mit kellett volna észrevennem? Hogy a férjemmel fekszel le a hátam mögött? – sziszegtem.
A szavak mintha megfagytak volna közöttünk. A lakásban csend lett. Csak a hűtő zúgott.
Emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Edittel az egyetemen. Egy padon ültünk a Trefort-kertben, mindketten idegesen vártuk az első vizsgánkat. Ő volt az első ember, akinek el mertem mondani, mennyire félek attól, hogy nem vagyok elég jó. Ő nevetett rajtam, aztán megölelt. Onnantól kezdve mindent együtt csináltunk: közös albérlet, közös nyaralások Balatonon, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon.
Aztán jött Gábor. Egy céges bulin ismertem meg – ő volt az egyetlen férfi, aki nem próbált rögtön felszedni. Hónapokig csak barátkoztunk. Amikor végül összejöttünk, Edi volt az első, akinek elmondtam. Ő örült nekem – legalábbis azt hittem.
Az esküvőnkön Edi volt a tanúm. Ő szervezte a lánybúcsút is – még most is emlékszem arra az estére: mennyi nevetés, mennyi közös titok…
Aztán Edi férjhez ment Tamáshoz. Eleinte boldognak tűntek. De aztán jöttek a problémák: Tamás sokat dolgozott, Edi panaszkodott magányra. Én mindig ott voltam neki – vagy legalábbis azt hittem.
Az elmúlt években szinte minden hétvégén együtt főztünk nálunk vagy náluk. Gábor és Tamás jóban lettek – vagy legalábbis úgy tűnt. Most már tudom: minden közös program csak álca volt.
Amikor Gábor először késő este jött haza munka után, aggódtam érte. Megkérdeztem Edittől is: szerinte baj van-e velünk? Ő mindig megnyugtatott: „Ne aggódj, Zsófi! Gábor szeret téged.”
Most már tudom: minden szava hazugság volt.
Aznap este Gábor is hazajött. Amikor meglátta Edittet sírva a konyhában és engem vörös szemekkel, csak ennyit mondott:
– Zsófi… sajnálom.
Nem volt benne harag vagy védekezés – csak fáradtság és szégyen.
– Mióta? – kérdeztem halkan.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Két éve… De vége van… Esküszöm…
Nevetnem kellett volna ezen az ígéreten? Vagy sírnom? Nem tudtam eldönteni.
Aznap este mindketten elmentek. Egyedül maradtam a lakásban – abban a lakásban, amit együtt vettünk fel hitelre Gáborral, ahol minden sarokban ott voltak az emlékeink.
Az éjszaka csendjében csak egy kérdés visszhangzott bennem: hogyan lehettem ennyire vak? Hogyan hihettem el mindent Edinek?
A következő hetekben mindenki próbált segíteni: anyám főzött rám, apám csendben ült mellettem esténként a tévé előtt. A húgom – akit mindig féltékenynek gondoltam Edire – most először ölelt meg igazán szorosan.
A munkahelyemen is mindenki látta rajtam: valami összetört bennem. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott:
– Zsófi… ha beszélgetni akarsz… tudod hol találsz.
De nem akartam beszélgetni senkivel. Csak ültem esténként a kanapén és újra meg újra végiggondoltam mindent: hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit?
Egy hónap telt el így. Egy reggel aztán felkeltem és úgy döntöttem: elmegyek sétálni a Városligetbe. Ott ültem egy padon és néztem az embereket – párokat kézen fogva, gyerekeket labdával játszani. És akkor először éreztem valami furcsa nyugalmat.
Talán azért történt mindez velem, hogy végre rájöjjek: nem másokban kell keresnem a boldogságot vagy a biztonságot. Hanem magamban.
Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek – mert tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Hányan hittük már azt életünk során, hogy valaki örökké mellettünk lesz? Hányan csalódtunk már azokban, akikben vakon bíztunk?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újra bízni valakiben ezek után? Vagy örökre elveszett bennünk valami?