„Évekig azt hittem, mindent elrontottam anyaként” – Egy magyar anya vallomása, amit felnőtt lánya szavai változtattak meg örökre
„Nem vagyok jó anya.” Ez a mondat minden reggel ott visszhangzott a fejemben, miközben a konyhában kavargattam a kávét, és a hűtőre ragasztott régi rajzokat néztem. A ház üres volt, csak a csend társult hozzám, meg az a láthatatlan súly, amit évek óta cipeltem. A lányom, Dóra már régóta Budapesten él, ritkán jár haza. Néha úgy érzem, mintha nem is lenne már közünk egymáshoz.
Egyik este, amikor épp a port törölgettem a nappaliban, megszólalt a telefonom. Dóra neve villogott a kijelzőn. Szinte félve vettem fel.
– Szia, anya! – szólt bele vidáman, de én rögtön éreztem valami feszültséget a hangjában.
– Szia, kicsim. Minden rendben? – kérdeztem, miközben próbáltam elrejteni az aggodalmamat.
– Igen… vagyis… nem is tudom. Sokat gondolkodtam mostanában rajtad. Meg rajtunk.
A szívem hevesen vert. Vajon most mondja ki végre, amitől mindig is féltem? Hogy elrontottam mindent? Hogy rossz anya voltam?
– Anya, tudom, hogy sokszor összevesztünk régen. És azt is tudom, hogy te mindig csak jót akartál nekem. De néha úgy éreztem, nem értesz meg…
A könnyeim hirtelen eleredtek. Próbáltam visszatartani őket, de nem ment.
– Tudom, Dóra. Annyiszor gondoltam rá… Bárcsak másképp csináltam volna mindent! Bárcsak többet hallgattalak volna meg…
– Ne mondj ilyet! – vágott közbe hirtelen. – Anya, én is hibáztam. Mindig azt hittem, hogy neked könnyű minden. Hogy te erős vagy, és nem is érzed magad rosszul attól, ha veszekszünk. De most már látom, mennyit jelentett neked minden szó.
A hangja megremegett. Talán ő is sírt.
– Tudod, amikor elköltöztem Pestre, azt hittem, végre szabad leszek. De hiányoztál. És mostanában rájöttem: lehet, hogy sosem mondtam elégszer… de szeretlek. És büszke vagyok rád.
Ott álltam a nappali közepén, kezemben egy porronggyal, és úgy zokogtam, mint egy gyerek. Évek óta először éreztem azt, hogy valaki látja a fájdalmamat.
Aznap este sokáig beszélgettünk. Felidéztük a régi karácsonyokat, amikor még együtt díszítettük a fát; a nyarakat Balatonon; azt az estét is, amikor először vesztünk össze komolyan – csak mert nem engedtem el egy buliba.
– Emlékszel arra az estére? – kérdezte Dóra halkan.
– Hogyne emlékeznék… – sóhajtottam. – Azóta is bánom.
– Pedig utólag már tudom: igazad volt. Ha akkor elengedsz, lehet, hogy bajom esik. Csak akkor még nem értettem.
Aztán arról beszéltünk, mennyire nehéz volt neki is beilleszkedni Pesten; hogy mennyit dolgozik; hogy néha ő is magányosnak érzi magát.
– Anya… te sosem kérdezed meg magadtól, hogy elég jó vagy-e?
– Dehogynem… minden nap – vallottam be halkan.
– Akkor most figyelj rám: jó anya vagy! Nem tökéletes – de ki az? Szerettél engem mindig. És ez számít igazán.
Azóta valami megváltozott bennem. Már nem csak azt látom magamban, amit elrontottam. Látom azt is, amit jól csináltam: ahogy esténként meséltem neki; ahogy együtt nevettünk; ahogy aggódtam érte akkor is, amikor már felnőtt volt.
A múltat nem lehet átírni – de talán nem is kell. Talán csak meg kell tanulni megbocsátani magunknak.
Most már tudom: nem vagyok tökéletes anya. De szerető anya vagyok.
Ti is éreztétek már úgy, hogy mindent elrontottatok? Hogyan tudtatok megbocsátani magatoknak? Várom a gondolataitokat…