„Engedtem, hogy a bátyám ideiglenesen hozzám költözzön – egy év telt el, és még mindig nem akar elmenni”

– Már megint itt hagytad a cipődet a nappali közepén, Gábor! – kiáltottam ingerülten, miközben próbáltam átlépni a szanaszét heverő sportcipőket. A konyhából hallottam, ahogy a bátyám csak morog valamit az orra alatt, de nem jött ki. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, és néztem a saját lakásomat – vagyis azt, ami valaha az enyém volt. Most mindenütt Gábor nyomai: a kanapén hagyott zoknik, a félig megevett pizzás dobozok az asztalon, és a fürdőszobában sorakozó férfi tusfürdők.

Egy évvel ezelőtt még egészen más volt minden. Akkoriban úgy éreztem, végre révbe értem: harmincévesen saját lakásom van Zuglóban, stabil munkám egy könyvelőirodában, és minden este csendben főzhetek magamnak. Aztán jött Gábor telefonja: „Zsófi, kirúgtak az albérletből, csak pár hétig maradhatok nálad?” – kérdezte akkor olyan hangon, amitől mindig is meglágyultam. Hiszen ő a bátyám, még ha csak két évvel idősebb is nálam. Mindig is én voltam a „kicsi”, akit védeni kell – legalábbis ezt gondolta anyánk.

– Persze, gyere csak – mondtam neki akkor. – De tényleg csak pár hétig, jó? – próbáltam határozott lenni.

Most, egy évvel később már nem tudom eldönteni, hogy naiv voltam vagy egyszerűen csak túl jóhiszemű. Gábor ugyanis nemhogy nem keresett új albérletet, de még munkát is csak hébe-hóba vállalt el. Mindig volt valami kifogása: „Most nincs semmi normális állás”, „Majd ha jobb lesz az idő”, „Most úgyis drága minden”. Eleinte sajnáltam őt – hiszen tényleg nehéz mostanában albérletet találni Budapesten –, de ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy kihasznál.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából, Gábor éppen a nappaliban játszott a számítógépemen. A vacsoraillat keveredett az energiaital szagával. – Gábor, beszélnünk kellene – kezdtem óvatosan.

– Most nem lehet? Épp egy fontos meccs van – vágta rá anélkül, hogy rám nézett volna.

– Nem várhat? – kérdeztem feszülten.

– Zsófi, ne csinálj már drámát! – legyintett.

Akkor éreztem először azt a fojtogató érzést a mellkasomban: ez már nem az én otthonom. Ez már nem az én életem.

Másnap reggel anyánk hívott. – Kislányom, jól vagytok Gáborral? – kérdezte aggódva.

– Anya, őszintén szólva… már nagyon nehéz. Nem keres lakást, nem segít semmiben. Én meg… mintha vendég lennék a saját lakásomban.

– Tudod, hogy Gábor mindig is nehezebben boldogult. Légy vele türelmesebb! – mondta anyám.

– De meddig? Meddig kell nekem mindent elviselnem csak azért, mert ő a bátyám? – tört ki belőlem a panasz.

Anyám csak sóhajtott. – Majd megoldódik minden.

De semmi sem oldódott meg. Egyre többször veszekedtünk Gáborral. Volt, hogy napokig nem szóltunk egymáshoz. A barátaim már nem szívesen jöttek át hozzám; egyszerűen nem volt helyünk beszélgetni vagy főzni egy jót. Egyikük egyszer félrehívott: – Zsófi, ez már nem egészséges. Ki kellene tenned őt!

De hogyan tehettem volna? Hiszen ő a család. És Magyarországon még mindig azt tanuljuk: családot nem hagyunk cserben.

Egyik este aztán betelt a pohár. Hazamentem egy hosszú nap után, és láttam: Gábor barátai ülnek a nappalimban sörrel a kezükben, hangosan nevetnek. A konyhában minden csupa morzsa és üres chipses zacskó. Akkor elvesztettem a türelmemet.

– Elég volt! – kiabáltam rájuk. – Ez az én lakásom! Nem vagyok hajlandó tovább tűrni ezt!

Gábor rám nézett döbbenten. – Mi bajod van? Csak lazítunk egy kicsit.

– Nekem ebből elég! Egy hónapod van arra, hogy elköltözz! – mondtam remegő hangon.

A barátai gyorsan összepakoltak és elmentek. Gábor csak ült ott némán.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezte halkan.

– Igen. Sajnálom, de igen. Szükségem van a saját életemre.

Azóta feszültség van köztünk. Anyánk haragszik rám; szerinte önző vagyok. A barátaim szerint végre kiálltam magamért. Én pedig minden este azon gondolkodom: vajon tényleg helyesen döntöttem? Hol húzódik a határ család és önfeladás között?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrnünk csak azért, mert valaki családtag?